Amikor Aladinna Rozália rájött, hogy a föld alatt rekedt, és nincs kiút, nagyon megijedt. A mancsait nyalogatva törte a kis okos buksiját, hogy mit tegyen.  Nyelvének érintésére, a gyűrű fényleni kezdett, és egy szellem jött elő belőle.

– Én a gyűrű szelleme vagyok! Mit parancsolsz kedves gazdám? – kérdezte.

Aladinna egy pillanatra meglepődött, majd megörült, és azt mondta, hogy vigye haza azonnal.

A szellem teljesítette a kívánságot.

Otthon, Aladinna boldogan pakolta le a kincset, amiket a barlangból hozott magával, majd kidobta a gyűrűt a szemetesbe, mert szorította a mancsát.

Amikor a gazdija hazaérkezett, nagyon meglepődött a sok kincs láttán. Gyanította, hogy a kiskutya megint megszökött, és áshatott valahol, ahol ezt a sok kincset találta. Most azonban nem szidta meg a kiskutyát, hanem elvitte a drágaköveket eladni, az ócska lámpást pedig kidobta a kamrába.

A pénzen, amit a kincsekért kaptak, vettek egy kis házat, és szépen éldegéltek. A gazdi napközben dolgozott, de már kevesebbet, és minden nap sétáltak nagyokat a környéken. Boldogok voltak. Egy nap azonban, Aladinna Rozália, a kamrában megtalálta a kidobott lámpást. Szokása szerint megnyalogatta, hogy milyen íze lehet, amikor kibújt belőle egy szellem, és azt mondta:

– Én a lámpás nagyhatalmú szelleme vagyok! Mit parancsolsz kedves gazdám!

Rozika már nem lepődött meg, edzett volt a szellemeket illetően, és tetszett neki a gazdiság is.

Azt gondolta, hogy most aztán okos lesz, és olyant kér, hogy a gazdijának ne kelljen többet dolgozni menni, vele legyen egész nap.

– Azt kívánom, hogy gazdagok legyünk, legyen egy hatalmas, nagy házunk, berendezve, gazdag környéken. Mikor a gazdim hazaér, teljesítsd a kívánságom!

Úgy is lett! Egy pillanat alatt a tengerparton találták magukat, hatalmas, elegáns házban. Még a kutyaház is színaranyból volt! A szobában, színarany kutyakosár, gazdagság és pompa mindenütt. A széf tele volt pénzzel, hogy legyen miből megélni, a házat fenntartani.

Boldogan mentek sétálni a tengerpartra, amikor egy gyönyörű, fiatal nő jött velük szembe. A gazdija szeme kikerekedett, amikor a nő, lehajolt a kiskutyához, és keblei kivillantak a dekoltázsból.

Beszélgetni kezdtek, és együtt sétáltak tovább. Aladinna Rozáliának rossz érzése volt. Ő azonnal megérezte a hamisságot a szép nőben. Gazdija, azonban se látott, se halott, látszott rajta, hogy egy pillanat alatt belehabarodott a szép nőbe.

Amikor kiderült, hogy a gyönyörű palotában laknak, a nő meghívatta magát vacsorára. Sőt, ott maradt éjszakára, és a kiskutyának kint kellett aludnia. Jó idő volt, gyönyörű helye tele puha párnákkal, játékokkal, mégis szomorú lett Aladinna Rozália, hogy imádott gazdija csak a nővel foglalkozott. Hiába volt a szép hely, a finom ételek, a kiskutya magányos volt.

Teltek, múltak a napok, a gazdija boldog volt, a pénz azonban fogyott. Vele együtt, a nő szerelme is, amikor megtudta, hogy nem végtelen a gazdagság. Egyik reggel, amikor vásárolni ment, már nem jött vissza.

Aladinna Rozália megörült, amikor megtudta, ugyanakkor sajnálta, mert látta, hogy gazdija szomorkodik.

Gondolt hát egyet, elővette a lámpást és megnyalogatta. A szellem előjött, és megkérdezte:

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

A kiskutya pedig azt felelte, hogy hozzon egy hatalmas tévét, amiben mindig olyan műsor megy, amilyent imádott gazdija szeret.

A lámpa szelleme teljesítette a kívánságot. A gazdija megörült az új szerzeménynek, és éjjel nappal filmeket, sportműsorokat nézett. Aladinna Rozália megint egyedül maradt. Visszasírta már a régi szép időket, amikor csak délelőtt volt egyedül, délután pedig a gazdival sétálgatott. Visszasírta a farhátakat, a száraz tápot.

Egy nap elhatározta, hogy elég volt ebből az életből! A libamájra már rá sem tudott nézni, a puha párnák helyett a földön feküdt, és egyre szomorúbb lett, amikor meghallotta a tévé hangját.

Elővette hát a lámpást és megnyalogatta. A szellem előjött és feltette a szokásos kérdést:

– Mit kívánsz kedves gazdám?

Aladinna Rozália megfontoltan válaszolt:

– Már kívántam szerelmet, gazdagságot az én gazdimnak, mégsem találtuk a boldogságot. Most azt kívánom, hogy tudd meg, mitől lesz boldog egy ember, és teljesítsd! Ha a gazdim boldog lesz, én is az leszek!

– Legyen, ahogy kívánod! – válaszolta a szellem.

Abban a pillanatban eltűnt a palota, és egy kis házban találták magukat. A ház fehér volt, piros tetővel, hatalmas udvarral és kerttel. Óriás fenyőkkel, amik alá nyáron be lehet bújni, kerti tóval, aminek a partján galambokat lehet kergetni. A házban egy asszony élt két kutyával. Ide tette le a szellem Aladinna Rozáliát és gazdiját.

Rozália körülnézett, majd kiment az udvarra, és egy jó mély gödröt ásott. A lámpást beledobta, majd betemette. Egy kis füvet is kotort rá, hogy benője, és többé senki se találja meg.

Már nem volt Aladinna Rozália, aki uralta a lámpás szellemét, csak egy kis dundi tacskó, Rozália, aki boldogan élt a szép helyen, új falkájával.

Néha, azért még fohászkodott egyet a tóban élő óriás aranyhalhoz, hogy sokáig, és egészségben élhessenek együtt.

Itt a vége, fuss el véle,

Rozália kis meséje.