Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl, ott, ahol egy cser-barna tacsi túr, élt egy öreg király.
Volt ennek a királynak egy fia, aki nem akart felnőni. Élte az aranyifjak életét, mulatságról, mulatságra járt, vadászott, lovagolt, piperkőcként kente, fente magát, úgy öltözködött, mint az udvari dámák. Tanulni nem akart, meglógott a kormányzásról szóló órákról, és a bajvívás oktatásról.
A király egyre jobban aggódott, hogy mi lesz a birodalommal, ha ő meghal. Aggódott a trónörökös miatt is, de hiába próbálkozott, a királyfit nem érdekelte, sem a nősülés, sem a királyság.
Egy meleg nyári napon, éppen az udvaron rendezett mulatságot a királyfi, amikor hirtelen megjelent az égen egy hatalmas sárkány. A cifra népség az asztalok alatt keresett menedéket, csak a királyfi nem bújt el. Ő, a király fia volt, ki is merné bántani!
A sárkány azonban fütyült az udvari etikettre, szolgát keresett magának, hát felkapta az egyetlen embert, akit látott, majd felemelkedett, és elrepült, a királyfival a karmai között.
Az öreg király nagyon megijedt, amikor meghallotta, hogy mi történt. Összehívta birodalmából, sőt a környező birodalmakból is a lovagokat, és kihirdette, hogy bármilyen jutalmat kérhet, aki kiszabadítja egyetlen fiát.
Abban az időben, lovagok csak férfiak lehettek. Volt azonban egy amazon lelkületű tacskó, Rozália, aki felvette a versenyt a férfiakkal, ügyességben, bajvívásban, bátorságban. Titokban megalapította a Nagy Dundi Lánylovagrendet, és annak vezetője, aranyfokozatú tagja lett. Álarcban, férfi ruhában tanulta a bajvívást, harcászatot.
Amikor meghallotta, hogy mi történt, ő is felpattant hűséges paripájára, feltette álarcát, majd csatlósával, Vizsivel, ( a nehéztüzérséggel), és kissé lökött apródjával, Negroval, útra keltek, hogy kiszabadítsák a királyfit.
Kissé lemaradtak a lovagoktól, mert Rozika paripája, bizony egy hintalóféle, rozzant gebe volt.
Mentek három napon, három éjen át, míg végre megpillantották a sárkány várát, egy nagy hegy tetején.
Élelmük az úton elfogyott, Rozália már a jutalom fejében kapott, kövér tyúkokból főzött levesről, hatalmas, húsos farhátakról mesélt kísérőinek, hogy tartsa a lelket bennük. A fiúk nyeltek nagyokat, és mentek a kis lovagnő után, a nagy lakoma reményében.
Amikor végre felértek a hegy tetejére, felmásztak a várfalra, és körülnéztek.
Döbbenten látták, hogy az udvaron sisakok, kardok, páncélok hevertek. Sokat felismertek közülük, azok bizony a királyfi megmentésére induló lovagok felszerelései voltak.
Úgy látszik, hogy a sárkány legyőzte őket, és meghaltak, vagy elmenekültek, holmijaikat és a királyfit hátrahagyva. Az udvar közepén egy zászlótartó rúdon, birodalmi zászló lógott, rajta egy név: Valdír, az egyfejű sárkány.
Hirtelen fel is tűnt, mellette a királyfi ballagott. Gyönyörű, cifra ruhái rongyokban lógtak, piszkos volt, haja borzas, borostás arcán fáradtság látszott. A sárkány megszólalt:
– Én most elmegyek, de a fél szememet rajtad tartom! Végezd el a házimunkát, és ne próbálkozz a szökéssel, mert nagyon megbánod! – mondta, majd elrepült.
A királyfi nekilátott fát vágni, és begyújtott. Egy hatalmas fazékban vizet melegített a mosáshoz. Dehogy gondolkodott szökésen! Ereje sem lett volna hozzá, mivel azelőtt soha nem végzett fizikai munkát, a lovagi órákat pedig ellógta. Bánta is már nagyon, ahogy azt is, hogy nem nősült meg, mert akkor nem a mulatságon jár az esze, és nem rabolta volna el a sárkány.
Rozikáék, a várfal tetején megegyeztek, hogy egy napig csak nézik a sárkány szokásait, felkészülnek a királyfi kiszabadítására.
Közben Valdír hazajött, és számonkérte az ebédet, mert még nem volt kész. A királyfi hebegett, habogott, de hiába magyarázkodott, a sárkány, egy vesszővel, hetet ütött a hátsójára. Így volt ez a nap folyamán később is, ha hibázott, vagy lassú volt, megvesszőzték.
Késő este, amikor végre lefekhetett a vackára, a baldachinos ágy helyett, amihez szokott, bizony nem forgolódott, hanem azonnal elaludt.
Másnap délelőtt a sárkány ismét elrepült, és Rozika, a kísérőivel, bement a várba. A királyfi megörült az álarcos lovagnak, de meg is ijedt, hogy mi lesz, ha a sárkány hazajön, és meglátja őket. Nem hitte egy percig sem, hogy az apró látogató képes lenne legyőzni a nagy Valdírt.
– Ki vagy te hős lovag? – kérdezte Rozikától. – Menekülj, ha kedves az életed! Látod ezt a sok lovagi felszerelést? A tulajdonosaikat egytől egyig legyőzte a sárkány!
– Csakhogy én nem átlagos lovag vagyok! – válaszolta Rozika. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, és úgy is lesz!
A királyfi nem tudhatta, hogy a rejtélyes lovag, Rozika, egy tacskólány, és a tacskók, meglehetősen makacsok tudnak lenni.
Megegyeztek, hogy elbújnak a várban, megvárják amíg a sárkány elalszik, és éjfélkor, ha a Hold bevilágít az udvarba, akcióba lépnek.
A királyfi jóllakatta őket, majd elbújtak.
A sárkány hazérkezett, és gyanakodva szaglászott a levegőbe.
– Ki járt itt? – kérdezte a királyfit.
– Itt ugyan senki, édes gazdám! – felelte az – Ugyan ki merne ide bejönni, azok után, hogy legyőzted az összes próbálkozó lovagot? – kérdezte.
Valdír megnyugodott, már csak azért is, mert nem is emberszagot érzett.
Megvacsorázott és lefeküdt.
A királyfi is úgy tett, mintha aludni térne, de csak azt várta, hogy elaludjon a sárkány, kinyitotta az ajtót a lovagnak és kísérőinek.
Jöttek is hamarosan. Elöl Vizsike, magas lábemeléssel, óvatosan lépegetve, ahogy vakondra szokott vadászni a kertben. Mögötte, a kicsit vak, kicsit süket, kicsit lökött Negro, végül Rozika zárta a sort, hű paripáját, kantáron vezetve.
Amikor odaértek a sárkányhoz, Vizsike, a nehéztüzérség, elugatta magát. Olyan öblös hangja volt, hogy a sárkány ijedtében a mennyezetig ugrott, ott beverte fejét, és kábultan esett vissza. Negro azonnal a bal lábát vette kezelésbe, illetve harapásba, nagy morgások közepette. Vizsike a farkát fogta le, időnként ugatott párat, mély hangján. Rozika, apró paripájának a hátán, Valdír mellkasásra ugratott. Álarca a sötében foszforeszkálva világított, kísérteties külsőt kölcsönözve az apró lovagnak.
A sárkány annyira megzavarodott a látványtól, hogy azt hitte, gonosz démon szállta meg a várat, ezért könyörgőre fogta.
– Ne ölj meg, kedves démon, mondd meg mit kívánsz, és én teljesítem! – könyörgött.
Az okos kis tacskó átlátta a helyzetet, és mély hangon megszólalt:
– Azt kívánom, hogy engedd el a királyfit, és soha többé ne merj a birodalom környékére sem menni, mert eljövök érted, és pokolra küldelek!
A sárkány megesküdött az életére, és térdre borulva várta, hogy Rozika és csapata elhagyja a várat, a királyfival együtt.
Boldogan siettek haza az öreg király birodalmába, ahol volt nagy öröm!
Hatalmas ünnepséget tartottak, még a kutyák is nagykanállal ettek! Volt ott tyúkhúsleves, sok hússal, libamáj, kacsamáj, hatalmas, húsos farhátak.
Boldogan ettek, ittak, a királyfi pedig, arát választott magának az udvarhölgyek közül, és megnősült.
Rozáliát kitüntették, és kinevezték honvédelmi miniszternek. Az összes lovagrend, a katonaság mind alá tartozott. Ő tanította a királyfit is, a lovagság csinjára, binjára. Az pedig soha többet nem lógott az órákról, sőt olyan szorgalmasan gyakorolt, hogy hamarosan képes lett volna akár a sárkánytól is megvédeni a birodalmat!
Vizsikét kinevezték külügyminiszternek, kormányszóvivőnek, sőt a hirdetményeket is ő ugatta ki a birodalomban.
Negro pedig szabadon kergethette a birodalom macskáit, mert elkapni már egyet sem tudott, de a kedvéért futottak előle.
Attól a naptól pedig a birodalomban többé nem csak a férfiak lehetettek lovagok. A lányok, asszonyok, a Nagy Dundi Lánylovagrendben élhették ki harci kedvüket. Meg is szünt a házakban a veszekedés, kiabálás.
A birodalomban, békesség, szeretet uralkodott. A királyfiból, erős férfi, bölcs uralkodó lett, és hamarosan utóda is született.
Így történt, hogy egy nagy csapás, végül jót hozott mindenkinek.
Ki tudja, milyen uralkodó lett volna a királyfiból, ha el nem rabolja a sárkány. És, mi lett volna, ha nincs Rozika, a Lovagnő?
Így pedig, még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.