Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl, ott, ahol a cser-barna tacsi túr, élt egy tacskólány.
Rozika, mert ő volt az, az udvari kutyák dolgos életét élte. Őrizte a házat, ugatta a postást, ásta a kertet, és lopta a papucsokat, ha hozzájutott.
Történt egyszer, hogy az udvaron, a gödör, amit ásott beszakadt, és hatalmas lyuk keletkezett. Az udvar hátulján volt, ott, ahova Rozika rágni vitte a megszerzett papucsokat. Akkoriban éppen sikerült egy finom példányhoz hozzájuni, és odavitte a gödör széléhez.
Hogy, hogy nem, egyszer csak kiesett a szájából, bele a gödörbe! Pont akkor, amikor mostohája odaért, hogy visszaszerezze a zsákmányt. Amikor meglátta, hogy a papucs beleesett a gödörbe, utána zavarta szegény kis tacskólányt.
Rozika ijedten ugrott be, és zuhant lefelé hosszú percekig. Amikor már biztos volt benne, hogy halál fia lesz, leért a gödör aljára. Egy puha fűvel, virágokkal borított rétre pottyant.
Körülszimatolt, és frissen sült kenyér illatát érezte. A husit ugyan többre becsülte a kenyérnél, de a friss, ropogós héját szerette elmajszolni. Enni, szinte mindig tudott, most pedig meg is éhezett a nagy zuhanásban. Elindult hát az illat felé. Hamarosan egy kemencéhez érkezett, amiben a frissen kisült kenyerek voltak. Csodák csodája, a kemence beszélt! Arra kérte, hogy szedje ki a cipókat, mert megsültek. Több sem kellett Rozikának, boldogan esett neki a kenyereknek, és egytől egyig befalta mindet. A kemence hálásan megköszönte, hogy megszabadította a kenyerektől.
Rozika újra körülszimatolt, és édes, almaillatot érzett. A gyümölcsöt nagyon szerette, különösen a körtét és a diót, de a zamatos almát sem vetette meg. Meglátta a hatalmas fát, ami roskadozott a sok, érett gyümölcstől. Ez a fa is csodafa volt, mert megszólította, és kérte, hogy szedje le az almákat. Rozika nekiesett, és befalta a finom gyümölcsöt, az utolsó szemig. A fa megköszönte, a kis tacsilány pedig tovább ment.
Kis idő múlva egy szép házikóhoz érkezett. A ház ablakából egy öreg anyóka nézegetett. Rozika először megijedt, amikor megszólította, mert egyetlen fogával, nagyon hasonlított egy banyára. A hangja azonban kedves volt, és szállást ígért éjszakára. Cserébe, csupán egy nagy tollpárnát kell naponta szétrágnia.
Ez a munka igazán Rozikánknak való volt! Reggelente, boldogan rágta ki a párna csücskét, amiből kihullott a tollpihe.
Az anyóka, Holle anyó volt, és azt mondta neki, hogy a tollpihékből a Földön hópihe lesz, amit nagyon várnak télen az emberek. Rozika hát szorgalmasan rágta a párnacsücsköt nap, mint nap.
Jó dolga volt, finom ételt kapott, pihe, puha fekhelye volt, és tollpárnát is rághatott, mégis egyre jobban hiányzott neki, imádott férfigazdija, aki a Földön maradt.
Megkérte, hát az anyókát, hogy engedje haza. Az, megköszönte Rozikának a szorgalmas munkát, amit végzett nála, és útjára bocsátotta. A kapuig elkísérte, ami egyenesen a kis tacskó gazdijának házához vezetett.
Boldogan lépett át, és szaladt haza. Abban a pillanatban, amikor átlépett, aranyeső hullott! Rátapadt a szőrére, és úgy ment haza, talpig aranyban.
A szomszédban, ott is volt egy kappan hangú kakas, amelyik a látványtól éktelen kiabálásba kezdett:
Káprázik a szemem?
Mit látok!?
Talpig aranyban,
Ragyog a kutyátok!

A házból mindenki kiszaladt a kiabálásra. Rozikát, imádott gazdija felkapta örömében, aki hálából össze-vissza puszilta.
A mostoha, és lánya, irigyen nézték az aranyszínben pompázó tacsilányt. A mostoha, álságos mosollyal, azt mondta, hogy örülnek Rozikának, és elmeséltette, hol járt, hol tett szert a sok kincsre.
A kis tacsilány mindent elmesélt, töviről, hegyire, majd aludni tértek. Másnap reggel a mostoha, kioktatta a lányát, és leküldte a lyukon, ahol Rozikát lezavarta.
A lány, ugyanoda érkezett, és a kemence volt, amit először meglátott. Ő azonban nem vette ki a kenyeret.
– Még megégeti a finom kezeimet! – gondolta. A kenyeret egyébként sem szerette. Ügyet sem vetve a könyörgésre, tovább ment. Az almafa is hiába könyörgött neki.
– Még összekarcolnak az ágak! – gondolta. A gyümölcsöt sem szerette. Inkább a csokit, cukrot, süteményt. Hiába kérlelte a fa, ment tovább.
Odaért a házhoz. Ő is meglátta az anyókát az ablakban, aki beinvitálta. Örömmel bement, mert tudta, hogy nem kell félnie.
Holle anyó, neki is elmondta, hogy mi a dolga. Reggel korán kelni, és kirázni a párnából a tollpihét a Földre.
A lány azonban nem szeretett korán kelni, és dolgozni sem. Leginkább csak henyélt, mint otthon is, egész nap tette. A munkát, Holle anyónak kellett elvégeznie. Egy idő után, megköszönte a lánynak a szolgálatot, és őt is elkísérte a kapuig.
Amikor átlépett a kapun, várta az aranyesőt, de bizony sár hullott rá! Piszkosan, sárosan futott be a házba. A szomszéd kakas őt is meglátta, és harsányan rikoltotta:
Káprázik a szemem?
Mit látok!?
Talpig sárban,
Tocsog a lányotok!

Ezért volt kérem, hogy régen olyan sokszor esett a hó, amikor még a szorgalmas Rozika szolgált Holle anyónál. Az utóbbi időben pedig a lusta mostohatestvér, ezért alig havazott.
Reméljük, az idén újra dolgos szolgálója lesz, és karácsonykor sok, finom, puha hó esik. Örülhetnek a gyermekek, kutyusok, gazdik, a gyönyörű fehér tájnak, a zöld fenyőnek, a meleg szobának.
Szeretettel.
Rozália