Valahol messze, messze, réges-régen, született egy kis herceg.
Egész életét egy hatalmas kastélyban, a magas kőkerítésen belül töltötte, pompás környezetben, minden földi jóval ellátva.
A külvilágról fogalma sem volt, boldogan evett, ivott, játszott, nevetett. Állandóan jókedvű volt és elégedett, elnevezték hát Boldog hercegnek.
Mindenki nagyon szerette, ezért amikor meghalt, gyönyörű szobrot emeltek neki. A testét színarany lemezekkel borították, a szemei zöld smaragdból voltak, a kardjának markolatát hatalmas vörös rubin díszítette.
A szobrot is mindenki szerette a városban, néhányan irigyelték is.
– Milyen szép, és milyen boldog! – mondogatták a város lakói, akik arra sétáltak.
Egy alkalommal, egy aprócska tacskó tévedt a szoborhoz. A gazdija dolgozott, ő pedig csavargott egy kicsit.
Lekuporodott a herceg lábai elé egy kicsit megpihenni. Éppen összegömbölyödött, amikor megérezte, hogy valami rácseppent.
– Csak nem esik az eső? – gondolta, de egy felhő sem volt az égen. Visszatette a fejét a lábaira, amikor megint megérezte a vízcseppet. Felnézett, és döbbenten látta, hogy az aranyszobor sír!
– Te sírsz? – kérdezte. – Nem te vagy a boldog herceg?
A szobor így felelt:
– Igen, boldog voltam, ameddig ember szívem volt és a palotában éltem. De, mióta itt állok a város közepén, látom, hogy mennyi szegény és boldogtalan ember van ebben a városban.
A kiskutya megsajnálta a szobrot, de azt gondolta, ő bizony nem tud segíteni rajta, hát mondta, hogy haza kell mennie, mert a gazdija várja vacsorával.
A szobor azonban könyörgőre fogta.
– Maradj itt velem kérlek, éjszakára! Segíts nekem! Én nem tudok mozogni, és láttam egy szegény varrónőt, akinek beteg gyermeke narancsért könyörög, de nem tud venni neki, mert nincs pénze. Vedd ki kérlek, a kardom markolatából a rubint és vidd el neki!
Rozália, mert ő volt a kis tacskó, megsajnálta Boldog herceget, szájába vette a smaragdot, és elment a házhoz, amit a szobor mutatott.
Ott látta, hogy az asszony az asztalra borulva aludt a varrnivalón. Letette mellé a drágakövet, az ágyhoz lépett, és megnyalogatta a kisgyermek kezét, majd visszament a szoborhoz.
Az boldogan mesélte el, hogy a kisgyermek meggyógyult, mert azt álmodta, hogy egy kutyaangyal szállt le hozzá és megpuszilta a kezét. Az anyának pedig nem kellett többé látástól vakulásig varrnia, hogy megéljenek.
A kiskutya meghallgatta, majd közölte, hogy neki haza kell mennie, mert a gazdija várja. A szobor azonban újra könyörgött.
– Ne menj el, kérlek! Láttam egy szegény költőt, aki éhen hal, ha nem tudja befejezni a versét, a kiadó részére. Szörnyű hideg padlásszobában lakik, ahol nincs mivel fűtenie. Vedd ki kérlek az egyik smaragd szememet, és vidd el neki!
A kiskutya nehezen állt rá, hogy félig megvakítsa szegény szobrot, de az addig könyörgött, míg teljesítette a kívánságát. Elvitte a drágakövet a költőnek, majd visszament elköszönni, és elhatározta, hogy most már tényleg hazamegy, mert éhes volt és fázott.
A szobor azonban megint könyörögni kezdett.
– Ne menj el, kérlek! Látok egy szegény gyufaárus kislányt, aki elégette a gyufákat mert nagyon fázott. Így nem mer hazamenni a mostohájához, mert megveri, ha kiderül, hogy nem árult semmit. Vidd el neki a másik smaragd szememet!
A kiskutya már nagyon fázott és éhes volt, megvakítani sem akarta a szobrot, de az annyira könyörgött, hogy végül megtette.
Amikor újra visszament, a vak szobor kérlelni kezdte, hogy mesélje el neki, mi van a városban, mert ő már nem lát semmit.
A kiskutya mesélt neki erről-arról, amit tudott a világról, végül elmondta, hogy a városban karácsonyra készülődnek. A gazdagok a meleg szobában, finom ételekkel, szép ajándékokkal, a szegények pedig éhesen, fázva, a csodára várva.
A szobor újra könyörgött, hogy még utoljára tegyen meg valamit. Szedje le az arany pikkelyeket róla, és adja a szegényeknek.
A kiskutya teljesítette a kérést, majd visszament és a boldog herceg lábához kutyorodott. Lehunyta a szemét, és örök álomba aludta magát. Megfagyott a nagy hidegben, míg másoknak segített a szobor kérésére.
Amikor a herceg rájött, hogy mi történt, egy nagy reccsenés hallatszott. Meghasadt az ólom szíve, kisbarátja halála miatt.
Másnap reggel a város elöljárói arra sétáltak, és megállapították, hogy a szobor nagyon lepusztult. Úgy döntöttek, hogy a fém részt, ami maradt belőle, beolvasztják, és új szobrot készítenek, az egyik vezetőről.
A lábánál heverő halott kiskutyát pedig a szeméttelepre szállították.
Az öntödében a szobrot beolvasztották, azt azonban csodálkozva látták, hogy az ólom szív nem akar megolvadni, bármennyire is melegítették. Fogták hát, és kidobták a szeméttelepre a kiskutya mellé.
A kiskutya gazdija napok óta a várost járta, kereste Rozikáját. Eljutott a szeméttelephez, ahol meglátta kidobva imádott kiskutyáját. A kutyus mellett egy ólom szív hevert. Felvette az élettelen kutyatestet, hogy hazavigye eltemetni. Felvette a szívet is, mert megsajnálta.
Hogy lehet egy szívet a szeméttelepre dobni? Akkor is, ha ólomból van, és középen repedt.
Miközben vitte haza a kis testet a karjában, a szeméből, biztosan a hidegtől, egy könnycsepp a kiskutyára hullott.
Karácsony volt. Isten fentről nézett a városra, és elküldte egy angyalát, hogy ajándékot hozzon neki. A legértékesebbet, amit a városban talál.
Az angyal visszament, és azt mondta.
– A városban, a legértékesebb egy kiskutya lelke, és egy szobor ólomszíve. Nem hoztam el őket, inkább arra kérlek, tégy csodát!
Ebben a pillanatban, a kiskutya teste életre kelt, és az ólomszív, pirossá változva dobogni kezdett.
Ezen a karácsonyon, boldog volt Isten, az angyalok, egy város szegényei, egy kiskutya gazdijával.
És egy pirossá vált ólom szív is, ami valamikor egy boldognak nevezett boldogtalan herceg mellkasában dobogott.