Pygmalion, Tacsmalion

Csak ülök és mesélek….

Egy történet kutyáról, álmokról, szeretetről, szerelemről.

Egy közösségi oldalon láttuk, hogy valaki, egy posztóból készített tacsiról tesz fel rendszeresen fotókat, mintha élő kutya lenne. Az alábbi történetet ez ihlette.

 

Pygmalion (tacsmalion)

  1. rész

 

Élt Budapesten egy Péter nevű fiatalember, aki nagyon szerette a kutyákat.

Ahhoz azonban, hogy igazi, élő állatot tartson, ahogy ő fogalmazott, „nem volt elég tökös”, ezért elhatározta, hogy készít egyet magának.

Tudott varrni, mert megtanították. Igazából, szinte mindent tudott, amit a lányok, mert szülei kiskorában elváltak, és édesanyjával kettesben élt.

Édesapja eleinte gyakran látogatta, minden hétvégén elvitte magához. Hamarosan azonban újra nősült, és a találkozások ritkultak. Végül csak csomagok, képeslapok jöttek a jeles ünnepeken, majd azok is elmaradtak.

Édesanyjával azonban szépen, nagy szeretetben éltek. Igyekezett mindent megadni neki, és mindenre megtanítani, amire képes volt. Megtanította rendet tartani, főzni, mosni, varrni, magára igényesnek lenni. Egyet nem tudott megtanítani, hogyan kell „tökös” férfinak lenni.

Péter, nagykorában sem vette át a férfi szerepet, elfogadta édesanyja irányítását. A kamaszkori lázadása is kimerült abban, hogy anyja féltése ellenére, barátaival kirándulni, túrázni ment alkalmanként.

Visszatérve a kutyára, Péter végül varrt magának, fekete filc anyagból egy tacskót. Készítés közben arra gondolt, hogy olyan lesz, mintha igazi állatot tartana. Ahogy formálódott, egyre jobb érzés kerítette hatalmába. Mire elkészült, megszerette a posztókutyát, mintha igazi lett volna.

Úgy is kezelte. Vett neki evő-, ivótálkát, készített fekhelyet, nyakörvet tett rá.

Egyetem után, boldogan sietett haza, mert arra gondolt, hogy várja a kutyája, Sára. Mert így nevezte el. Közgazdásznak tanult, mivel okos volt, és édesanyja szerint az ott végzettekre, gazdag és boldog jövő vár.

Ő már most boldog volt, hogy saját kutyája lett. Amikor hazaért, megetette, majd hátizsákjába tette és elvitte sétálni. Ahol senki nem látta, elővette lefotózta, majd feltette a közösségi oldalra. A kor szellemének megfelelően saját profilt készített neki, mint az élő kedvenceknek szoktak. Látni lehetett Sárát az Állatkertben, az Országház előtt, a parkban, otthon étkezés közben.

És nem kellett aggódnia miatta, hogy beteg lesz, hogy baj éri, hogy megoldásra váró problémákat okoz. Bátran egyedül hagyhatta, ha délután programja volt.

Kaffkai módon hol élőlénynek, hol játéknak tekintette a posztókutyát. Amikor sietett haza, azt képzelte, hogy Sára fut elé, lobogó fülekkel, boldogan lihegve. Vagy este, amikor együtt tévézett, a lábainál heverő kutyával. Vagy, amikor együtt aludtak. Szinte érezte a kiskutya meleg testét, szívének ütemes dobbanását, amikor boldogan hozzá simul, majd fejecskéjét a nyakára teszi.

Álmában mindig élő volt Sára, a posztókutya. Gyakran álmodott vele. Boldogan szaladt elé, örömmel képen nyalta, ha lehajolt hozzá. Együtt futottak a parkban, dobálta a labdát neki. Leginkább pedig azt szerette, amikor a kiskutya, gyönyörű barna szemeivel imádattal nézett fel rá. Szinte szerelemes volt Sárába. Nem tudta ugyan, hogy milyen az, mert a lányoktól távol tartotta magát. Volt, aki tetszett neki, de csak barátságig jutott a kapcsolatuk.

Folytatás következik.

  1. rész

 

Történt egyszer, hogy Péter sátorozni ment a Balatonhoz, barátaival.

Időközben a fiúk egy napra hazautaztak, így egyedül maradt a sátorban. Este, amikor lefeküdt, elővette a kutyáját, amit addig a hátizsákban tartott. Nézegette, játszott, beszélgetett vele, közben elbólintott.

Elindult a szokásos álom-mozi a kiskutyával. Most azonban nem a fekete posztó tacsi kelt életre, hanem egy-cser-barna kislány jelentkezett.

Lihegve, nevetős szájjal képen nyalta, majd lefeküdt a takarójára és játszani kezdett a posztókutyával.

Álmában olyan élethű volt a jelenet, hogy érezte a kutya finom leheletét, nyelvének érdességét, amikor megnyalta. Elmosolyodott, és megsimogatta a kiskutyát.

Kintről, egyre erősödő kiabálás hallatszott, valaki a kutyáját szólongatta.

Félálomban kinyitotta a szemét, és egy gyönyörű barna szempár nézett rá vissza. Hasonló, mint amilyent a kutyájának készített, csak sokkal nagyobb volt, és sokkal szebben ragyogott.

– Szia! Sára vagyok – szólt mosolyogva a szempár tulajdonosa, egy szép arcú, fekete hajú, barna szemű lány.

– Úristen! – gondolta Péter. Életre kelt a kutyám! Vagy még mindig álmodom?

Közben azt is észrevette, hogy egy igazi kiskutya liheg mellette. Egy cser-barna tacskó. Mézszínű szemeivel ő is mosolyogva nézett rá, és újra képen nyalta.

– Bocsánat, hogy rád törtem, de a kutyámért jöttem – szólalt meg újra a lány. Nagyon jó kutya, de néha olyan fura dolgai vannak! Elnézést, hogy bemászott hozzád.

Péter időközben felült, és egész testét betöltötte valami nagyon erős, nagyon különös, de nagyon jó érzés. Sőt feljött valahonnan, nagyon mélyről, egy ismeretlen őserő, egy ösztön, hogy ezt a nőt szeretni, védelmezni akarja élete végéig.

Felváltva belenézett a mosolygó barna szemekbe, és tudta, hogy szerelmes. Szerelmes ebbe a lányba, szerelmes az igazi tacskójába, szerelmes a való Életbe.

 

Sára, a posztóból készült kutya a polcra került, a könyvek mellé. Majd jó lesz játszani a kicsinek, aki rövidesen, a kétlábú, hús-vér Sára szíve alatt fog megfoganni.

A dolgok a helyükre kerültek. Egy férfi és egy nő, gyermek és kutya.

Néha nem kell több, csak tudni, megálmodni, esetleg eljátszani, hogy mit szeretnénk.

A többit a Sors hozzáteszi. Azonban esélyt kell adni, és időben felébredni, hogy meglássuk, ha életre kel.

Szeretettel:

Rozália

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.