Biztosan sokan ismerik Andersen meséjét a kis fenyőről, aki nem tudott örülni a mának, a környezetének, annak, aki, annak, amije van, mindig mást akart. Gyorsan felnőni, hogy ő legyen a legnagyobb, és mielőbb karácsonyfa legyen egy gazdag házban.
Melegben, fényben, pompázatos díszekkel az ágain. Hogy mindenki csak őt csodálja, dicsérje. Későn jött rá, hogy csak eszköz volt, ami mások pillanatnyi boldogságát elégítette ki, majd félredobták.
Dundi Rozi meséje azonban nem érhet így véget, hát folytatjuk, szeretettel.
Miközben aprították a karácsony után kidobott, már száraz fenyőfát, egy toboz, a legfelső ágáról lerepült, át a kerítésen, ki az erdőbe. Ott egy magocska kihullott belőle, és gyökeret eresztett, majd nőni kezdett.
Évről évre egyre magasabb lett, de már nem sürgette az időt. Élvezte, amikor kicsi volt, örült, hogy a nyulak átugrálják, élvezte a napot, a szelet. Bár nem emlékezett rá, hogy elődje hogyan járt, de ösztönösen összeszorult a kérge, amikor a láncfűrész hangját meghallotta. Szomorúan búcsúzott idősebb testvéreitől. Már nem akart a helyükbe lépve karácsonyfa lenni.
Meghallgatta a madarak meséit a karácsonyról, a meleg szobáról, a csillogó díszekről, a fényről, a pompáról, de körülnézett, és tudta, hogy itt a helye. Élvezte az ágain megpihenő madarak énekét, szebb volt az minden karácsonyi dalnál, ami gépből szólt. Az ágára hulló hópelyhek pedig szebben csillogtak minden dísznél. És a mellette nővő kis nyárfa szebb volt minden mesebeli királylánynál. A gyökereit feléje nyújtotta a föld alatt, összekapcsolódtak, ahogy az emberek szokták fogni egymás kezét.
Ide tartozott az erdőbe, a fák közé, a madarak közé, a hópihék közé. Már nem akart gyorsan felnőni, pár óráig díszes karácsonyfa lenni. Szeretett volna itt, az övéi között, békességben megöregedni. Nézni, ahogy a tobozából kiesett magból utódai kikelnek, gyökerei között teret biztosítani nekik. Tűrni, ha aszály van, örülni, ha esik, ha süt a nap. Megélni a jót és a rosszat is.
Reggel örülni egymásnak, hogy újra felébredtünk, és kaptunk még egy napot, hogy boldogok legyünk.
Szeretettel:
Rozália
