Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Univerzumban, a Tejút karján, valamelyik Oroszlán havában, egy parányi bolygón, új élet született.
Nem ment végig az evolúción, megállt egy négylábú testnél, kutyaként jött le, egy öreg, bölcs lélek.
Parányi kutyatestben, öreg lélek lakott,
De ő erről, akkor, semmit sem tudott.
Imádott a tóparton játszani, galambokat kergetni. és az kiderült, hogy nagy vonzalom él benne a békák iránt. Hiába tiltották, próbálta elkapni, megcsókolni őket.
Senki sem sejtette, hogy a vonzalom sokkal régebbi, mint gondolnánk. Dundi Rozália, egyik előző életében, szintén kutya volt, ő volt a kutyák Csipke Rozikája.
Burgundia kutyakirályának egyetlen ivadékaként látta meg a napvilágot. Születése nagy esemény volt a birodalomban, a keresztelőre meghívták a jó tulajdonságokat osztó kutyatündéreket is. Egyet azonban kifelejtettek, aki megátkozta a tacskóhercegnőt!
Ő is, hívatlanul bár, de megjelent az ünnepségen, és így szólt:
Átkot szórok eb fejedre,
Rontást hozok életedre!
Szemedre küldök örök álmot,
Ne törje meg senki az átkot!
Mondta, és kirepült a kastély, nyitott ablakán.
Dermedt csend lett, majd az utolsó tündér, aki még nem mondta el a jókívánságát, megszólalt:
Az átkot levenni nem tudom,
De csökkenteni van jogom.
A szerénység, és mértékletesség,
E tacskónál kútba essék!
Legyen helyette álma, időleges,
Míg fátyla alá, egy királyfi beles.
Az ünnepségnek vége lett, és, ahogy telt az idő, mindenki el is feledkezett róla. Csipke Rozika szép, dundi, tacskóhercegnővé cseperedett.
Kedves volt, szeretetre méltó, vidám, játékos. Mindenki szerette, csak egy gonosz lélek várta, hogy beteljesítse az átkot.
Amikor Csipke Rozika nősténnyé serdült, gonosz tervet eszelt ki. A kastély egyik eldugott tornyában, finom, érett körtéket dugott el. A körtékre darazsak jöttek, belebújtak, elrejtve éles fullánkjukat.
A kis tacskóhercegnő az udvaron játszott, amikor a finom, érett körte illatot megérezte. Imádta az édes, lédús körtéket, sajnos azonban ebédre nem nagyon kapott belőle, mert azt mondták, hogy hizlal.
Elindult az illat után a kastély eldugott tornyába, ahova nem mehetett volna, mert megtiltották. A csábító körte azonban mágnesként vonzotta.
Felért a torony legfelső szobájába, és boldogan látta, hogy tele van érett, illatos, lédús körtével. Azonnal fel is kapott egyet, és beleharapott.
Szájában szétáradt az imádott íz, és észre sem vette, hogy a körtében lévő darázs megszúrta. Azonnal összeesett és mély álomba merült.
Rövid idő múlva keresni kezdték. Mivel az ebédről még sohasem késett, rosszat sejtettek.
Végül megtalálták, a tiltott toronyszobában, és mindenki tudta, hogy az átok beteljesedett. Csipke Rozika örök álomba szenderült!
Gyászba borult az egész palota. A kis tacskóhercegnőt mindenki imádta, és siratta. Felravatalozták, kedvenc rózsaszín fátylával letakarták.
Ekkor a kastélyban is megállt az idő, és mindenki ugyan olyan mély álomba merült.
Telt, múlt az idő, a kastélyt benőtte a vadrózsa, gyönyörű virágaival jelezve, hogy ez egy varázslatos hely.
Száz év telt el így, amikor egy királyfi, lovaglás közben eltévedt, és megtalálta. Leszállt a lóról, kardjával utat vágott magának, kereste a hercegkisasszonyt, mert ismerte a mesét.
Belépett a szobába, ahol a ravatalon feküdt valaki, rózsaszín fátyollal letakarva.
Azonnal odalépett, felhajtotta a fátylat, és lehunyt szemmel csókra nyújtotta ajkát. Szája valami hideghez ért, és egy hosszú nyelv, hirtelen körbenyalta.
A királyfi hátrakapta a fejét, de már késő volt! Csipke Rozika csókja elérte, és egy pillanat alatt békává változott!
Kiderült, hogy ő a békakirály fia volt, akit elátkoztak, és emberként kellett élnie, míg egy tacskó csókja meg nem szabadítja. A királyfi azonban szeretett ember lenni, ezért királykisasszonyt keresett magának, de a sors másképpen akarta.
Hiába akar egy béka, királyfi lenni, az első csóknál kiderül az igazság.