Egyszer volt, hol nem volt, valahol „nagy Pestvárosban” élt egy szegény tacskócsalád. Albérletben laktak egy gazdag tacskó nagy házának szuterén részében. Nagy szeretetben, békességben éltek, mégsem mentek ötről a hatra, hiába dolgozott szegény tacskópapa látástól-mikulásig.

– Szeret minket a Jóisten! – szokta mondani, amikor évenként újra meg újra megáldotta őket egy poronttyal. Az ötödik, hatodik, hetedik után már köszönte szépen, és arról érdeklődött, hogy mikor lesz vége már ennek a sok áldásnak. Aztán a kilencedik után, bizony vége lett, mert meghalt a papatacskó.

A tacsimama, Rozália magára maradt a sok kiskutyával.

Dolgozott éjjel, nappal, de bizony, éppen csak megéltek.  Kilenc száj jelentkezett reggelinél, ebédnél, vacsoránál. És hát szerette őket a Jóisten, mert mind egészséges volt, mint a makk! Hiába jutott sokszor csak száraz kenyér, azt is jóízűen, boldogan ették.

Egy téli délután, amikor munkából ment hazafelé, látta, hogy ajándékokat árulnak mindenfelé. Karácsony volt. Arra gondolt, de jó lenne venni a kicsiknek ajándékot! Megnézte a pénzét, és rájött, hogy bizony csak egy-kettőnek tudna venni, azt pedig nem teheti. Törte a fejét, mivel tudna mindnek örömöt szerezni, mégiscsak karácsony van!

Amikor hazaért, csemetéi boldogan futottak eléje.

– Ma örülnünk kell, mert karácsony van! – mondta nekik. A kiskutyák szanaszét futottak, játszottak, birkóztak, nagy hangoskodással örültek, hogy karácsony van.

– Nem így gondoltam, üljetek le ide elém! – mondta Rozália. A kiskutyák leültek, és tágra nyílt szemmel néztek a mamájukra.

– Ma megtanítalak benneteket arra, hogyan kell a Holdat szakszerűen megugatni!

És elkezdett ugatni, tutulni, vonyítani. A kiskutyák sorban csatlakoztak. Lett ott olyan zenebona, hogy biztosan eljutott a Holdra, de még a Jóistenhez is! Azt nem lehet tudni, hogy mennyire örültek neki, de az tény, hogy a nagy házban lakó gazdag tacskó nem volt lelkes a dalárdától.

Egyedül élt, és régóta zavarta az alagsorban élő népes tacskócsalád hangoskodása. Most még jobban zavarta az örömük, a jókedvük, mert ő magányos volt, morcos volt, és szomorú. Arra gondolt, hogy lemegy és megveszi az egyik kölyköt, akkor ő sem lesz egyedül karácsonykor.

Le is ment, és felajánlott az egyik kölyökért egy halom pénzt. Annyi pénzt, amennyiről nem is tudták, hogy létezik! Azt mondta, hogy taníttatja, utaztatja, szép ruhákban járatja, gazdag tacskót nevel belőle.

Rozália átnézte a kiskutyákat, hogy melyiket adja oda.

– Ezt nem adhatom, mert első szülöttem, ezt azért nem, mert az apja kedvence volt, ez pedig tiszta apja, óh, ez a legügyesebb! És így nézte végig valamennyit.

Végül megkérdezte, melyikük akar gazdag úr lenni, nagy házban lakni, kocsival járni? A kölykök mind mögé bújtak.

– Látja kérem, hogy nem akarnak ezek urak lenni! – mondta a tacskó mama.

– Akkor legalább legyenek csendben! – mondta a háziúr. – Adok ezer pengőt, ha csendben maradnak.

Ezzel letette a pénzt az asztalra. Nagy összeg volt az, hetekig futotta volna ételre, italra belőle.

Csendben üldögéltek egy darabig, majd Rozimama végig nézett a némán szomorkodó kölykökön, és felkapta a pénzt az asztalról.

Felfutott az emeletre és odaadta az ezer pengőt a házúrnak.

– Itt a pénze! Inkább nem kell nekünk, de ne kelljen csendben maradnunk! – mondta.

Boldogan futott haza, már a lépcsőházban elkezdte a tutulást, a kölyök kórus pedig becsatlakozott.

Boldogan ugattak, tutultak, vonítottak. Karácsony van!

„S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.” (Jókai Mór )