Rozika és a vasorrú bába

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl, ott, ahol a cser-barna tacsi túr, éldegélt Rozália, a gazdijával.

Szegények voltak, mint a templom egere. Több nap volt, mint farhát, sokszor csak száraz táp jutott ebédre. Rozika egy délelőtt, amikor a gazdi elment megkeresni a farhátra valót, elhatározta, hogy besegít, anyagi helyzetük jobbá tételébe.

Az utolsó, hamuban sült farhátat egy apró zsákba tette, majd nekiállt kiásni magát a kerítés alatt. Sokáig tartott, mire megfelelő járatot készített, mert a kerítést már alaposan megerősítették mindenhol. De egy tacskót nem lehet megállítani, ha menni akar! Foggal, körömmel ásott, így kétórás megfeszített munkával elkészült az átjáró, kijutott a kertből.

Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőbe nem ért. A hosszú úton nagyon megéhezett, de a hamuban sült farhátat nem akarta megenni. Ki tudja, mikor találja meg a kövérre hízott tyúkot, vastag farháttal, amit haza tudna vinni. Ment hát előre, korgó gyomorral, amikor édes illat csapta meg az orrát. Édességet addig még nem kapott, mégis tudta, hogy valami ehető és nagyon finom dolog van a közelben. Arra vette hát az irányzékot, amerről a finom illat jött. Egyre gyorsabban szedte apró lábait, majd hirtelen megdermedt a látványtól.

Egy gyönyörű színes házikó illatozott előtte! Édes, mézes, csokoládéból, cukorkából készült lakocska. Rozika éhesen nekiugrott a kerítésnek, ami nem kolbászból volt ugyan, hanem mézeskalácsból, de nagyon ízlett az éhes vándornak. Éppen leharapott, egy nagydarabot, amikor hangot hallott a háta mögül.

– Éhes vagy kicsi lány? – kérdezte egy női hang.

Rozika hátrafordult, és meglátta a legrondább vénasszonyt, akivel valaha találkozott.

Hatalmas, kampós orra volt, a hegyén egy nagy bibircsókkal. Pár szál ősz haja égnek állt, foltokban kopasz is volt. Amikor rámosolygott Rozikára, a szájában tisztán látszott egy szem alsó szemfoga. (Ne tévessze meg Önöket a képen látható felső fogsor, az bizony műfogsor, a fotózás kedvéért tette be a vasorrú.)

– Na, de ki ő, hogy ítélkezzen? – gondolta Rozika, és ugatás helyett rámosolygott a banyára. Mellesleg éhes volt, ezért elfogadta az invitálást is, és bement a házba.

Ott azonban kínos meglepetés várta, egy rácsos csapda, aminek ajtaja azonnal rácsukódott. Rozika fogságba esett. Nagyon megijedt! Eszébe jutott, amit imádott gazdija mesélt a gonosz emberekről, akik befogják, majd bántják a kutyákat, sőt néhányan meg is eszik!

El is határozta azonnal, hogy ő bizony többé egy falatot sem eszik, inkább éhen hal, mint hogy megegyék!

A banya azonban hamarosan jött, egy hatalmas, illatozó tállal. A tálban minden földi jó, amire csak vágyhat egy éhes tacskó. Hatalmas bélszín, májacska, a szélén pedig illatos körte, amit annyira szeretett.

Egy darabig tartotta magát az elhatározásához, de egyre közelebb került a tálhoz. Csak az illata kedvéért.

Hogy, hogy nem, elfogyott a tálból az étel, a boszorkány pedig beszólt a rácson:

– Tartsd ide a hátadat, hadd simogassalak meg! – mondta Rozikának. Ő azonban észnél volt, tudta mire megy ki a dolog. A banya meg akarja nézni, hogy mennyit hízott! Gondolt egyet és a hamuban sült farhátat tette a rács mellé. A boszorkány megsimogatta, és érezte, hogy tiszta csont. Na, gondolta egy pár napig még etetnem kell ezt az állatot!

Így is lett! Naponta hozott egy nagy tál ennivalót, amit Rozika, bizony be is falt. Amikor azonban a boszorkány jött megnézni, odatartotta a farhátat. Így ment ez napokon keresztül, míg egy étkezés után, a kis tacsi úgy érzete elég nagyra nőtt már, ideje cselekedni!

Mondjuk, ő mindig is nagyobbnak érezte magát, mint amekkorára a Sors szabta. Most azonban, a sok ennivalótól olyan ereje lett, hogy valóban oroszlánnak érezte magát. Nekiállt és szétfeszítette a vasrácsot, majd kibújt rajta.

Megkereste a vasorrú bábát, megkergette, majd a hátsó fertályából kiharapott egy darabot, hogy érezze, milyen az, ha valakit meg akarnak enni.

Búcsúzóul, még kiharapott egy nagydarab csokoládét a házból is, amit haza akart vinni a gazdijának, aki imádta az édességet. Sajnos azonban a hosszú úton elkopott. Nem volt egy tartós darab.

Hazavitte azonban, a hamuban sült farhátat is, ami jó szolgálatot tett neki a fogságban, most azonban egyre erősebben „illatozott”. Amikor hazaért, gyorsan elásta, hogy még érjen egy darabig, majd befeküdt a házába, és várta haza a gazdiját.

Az bizony nem örült, amikor a kerítésen az újabb lyukat meglátta. Megszidta, majd befoltozta az átjárót, és vacsorát adott Rozikának. Kicsit csodálkozott, hogy nem evett, csak lefeküdt a házába. Biztosan elfáradt a csavargásban, gondolta.

Nem tudta, hogy Rozika átjárója egy dimenziókapu volt, ahonnan a mesék birodalmába lépett át, és egy hetet töltött ott, míg ideát csak pár óra telt el.

Rozáliánk, a házában elmélkedett a történteken. Kicsit sajnálta, hogy nem sikerült egy jó kövér tyúkot szereznie, annak azonban mindennél jobban örült, hogy ép bőrrel megúszta a kalandot.

Rájött, hogy nem csak a szépséggel érvényesülhetünk, sokszor az erő, és az ész, nagyobb szolgálatot tesz nekünk. Akkor is, ha van egy kis többlet rajtunk. És persze az sem árt, ha néha hiszünk a mesékben.

Legyen szép napjuk! Vigyázzanak a boszorkányokkal!

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.