Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Naprendszerben, annak is, a legszebb kék bolygóján, élt egy picike tacskólány, Rozika.

Történt egyszer, hogy a gazdija, átküldte a nagymamához látogatóba, mivel megbetegedett. Egy kosarat teleraktak minden földi jóval. Kolbásszal, tejcivel, illatos körtével, dióval.

Rozika boldogan vállalta a feladatot, mert imádott az erdőben csavarogni. Fogta hát a kosarat, és elindult. Szép nyári délután volt, Rozika pociját finoman melegítette a csirke farhát, amit ebédelt.

Vitte a szájában a kosarat, és igyekezett nem törődni az illattal, ami a kolbászból szállt felé. – Ne kísérts kolbász, ne kísérts! – mondogatta magában.

A kolbásznak azonban nem volt füle, vagy nem akarta hallani, mert egyre erősebb illatfelhőt bocsátott ki.

Rozika elgyengült, és az gondolta: – Csak egy falatot megkóstolok, a mama biztosan nem fog haragudni!

Beleharapott a kolbászba. Majd egy idő múlva, újra, mert elfelejtette, hogy már megkóstolta. És újra meg újra, míg döbbenten vette észre, hogy a kolbász elfogyott.

Megijedt. Mit fognak gondolni róla, még azt hiszik, hogy egy falánk tacskó! Kigondolta hát, hogy mit fog mondani.

– Megtámadott az erdőben egy farkas és elrabolta a kolbászt!

Időközben, a sós kolbászra nagyon megszomjazott. Ránézett a kosárban lévő tejre. Lassan az is elfogyott.

– Ennek fele sem tréfa! – gondolta. A tejet nem foghatja a farkasra. Módosította hát a történetet. Először egy vérmacska támadta meg, és elrabolta a tejet.

Már csak a dió és a körte illatozott a kosárban. Rozika elgondolkodott. – Csak nem fogok szégyenszemre egy körtével és pár szem dióval beállítani a nagymamához! – gondolta. A kolbász után egyébként is jól esik egy kis desszert.

Fogta hát, és befalta a körtét is.

Mire az ennivaló elfogyott, Rozika dundivá hízott. Lépte lassult, a sok ételtől csak totyogott és fújtatott.

Lihegve ért a Nagymama házához. Már messziről érezte a különös szagot. Arra gondolt, szegény nagymama nagyon beteg, ha ilyen régen fürdött.

Belépett, és az ágyban meglátott egy hatalmas orrot.

– Édes Istenem! Hát ennyit ettem? Nagyon elrontottam a gyomromat, már hallucinálok!- gondolta, bánta már, hogy befalta a sok ennivalót.

Közelebb lépett, és ekkor feljött benne az ősi ösztön, megérezte az ártó szándékot, a gonosz farkasban.

Amikor a toportyán kitátotta a száját, hogy bekapja, Rozika beledobta a kosárban lévő diót. – Hú, de jó, hogy nem ettem meg! – gondolta.

A farkas a diótól megfulladt és kilehelte gonosz lelkét. Közben a nagymama is előkerült, már jobban volt, ezért kiment sétálni. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy mi történt, hogy az ügyes kis tacskólány megmentette mindkettejük életét.

A falánkságáért ugyan megdorgálta Rozikát, de a hősiességéért megdicsérte.

Hiszitek vagy sem, így történt.

Nem elég, ha valakinek farka van, eszének is kell lenni!