Remélem, a mai napból, a szeretet maradt meg Önökben, nem a szomorúság, elhunyt szeretteinkre való emlékezés miatt.
Kerestem egy régebbi vidám történetet, talán nem haragszanak meg azok sem, akik olvasták már.
Akinek bármilyen állata van, tudja, hogy mindannyiban ott lapul valamilyen talentum. A tacskók például közismert dizájnerek. Most őszintén, ki nem ismerte fel kutyájában a tehetséget, amikor szétrágott valamit? Kérem, a modern divatra tekintve, melyik igazi kutya nem tud szakadt farmert, rongyos ruhákat gyártani?
A cipőkről, papucsokról nem is beszélve! A régi időkre emlékezve, még a poéta is kitört belőlem.

Nálunk, az udvaron,
Valamikor régen,
Papucsok szálltak,
Az éjszakai égen.

Ez kérem nem költői túlzás, valóban így volt. Van, ahol a családi ház udvarán éjjel denevérek szállnak, nálunk kérem papucsok röpködtek.
Amikor még gazdival éltem, nagyon belevetettem magam az éjszakai életbe. Dalárdába tömörültem a környékbeli rokker kutyákkal, és sokszor hajnalig nyomtuk. Másnap délelőtt aztán, jól kialudtuk magunkat. A kétlábú azonban dolgozni járt, és ha magasnak találta a frekvenciát, kidobott egy papucsot az ajtón.
Az énekléstől persze rögtön elment a kedvem, de megjött a lábbelikhez. Amikor reggel nem vitte be a fél papucsot, tudtam, hogy nekem szánta, kárpótlásként, amiért elvette a nótás kedvemet. Hát így kezdődött a szenvedélyem, így jutottam először hozzá az anyaghoz. Azután, arra is gondoltam, hogy átszabás céljából hagyta nálam. Igyekeztem hát az elvárásnak megfelelni.
Kérem, amelyik lábbeliről gyanítottam, hogy szorít, annak az elejét rágtam ki, divat céljából a felső részt rongyosítottam, a mai irányzatnak megfelelően. A pántokat könnyű volt kicsit lazítani, a talpakat méretre igazítani.
Itt, az új helyemen azonban a fiúkból hiányzik a művészi hajlam. Egy darabig egyedül próbáltam helyt állni, de úgy vettem észre, hogy a kétlábú nősténnyel nem egyezik az ízlésünk. Az első, általam átalakított darab láttán nem örömtáncot járt, hanem emelt frekvencián érdeklődött, valahogy így:
– Ezt meg ki tette? Ki rágta meg a papucsomat?
Mint a mesében kérem! Ki aludt az ágyacskámban, ki ette meg a rántott húsomat, ki rágta meg a papucsomat? Csupa felesleges, költői kérdés! Azt azonban megértettem, hogy láthatóan, nem nekem hagyta kedvenc papucsát az ajtó előtt. Kezdtünk összecsiszolódni. Ők feltették, vagy bevitték a kinti papucsot, én pedig erőt vettem a káros szenvedélyemen, és fokozatosan lejöttem a szerről. Néha még, el- elvittem egy kint felejtett papucsot, de már nem rágtam meg. Nem szerettem a hangnemet, amin érdeklődtek az eltűnt lábbeli után.
Mostanában már ritkábban, de azért még egy-egy lábtörlő, vagy ágyneműhuzat, áldozatul esik valaki rágószenvedélyének. Persze, azt nem tudni, kiének. Orrmintát nem vesznek, a bűnös pedig hallgat. Gazdiék érdeklődnek, mi hallgatunk.
Ahogy a költő mondta: „fecseg a felszín, hallgat a mély”.
Hát kérem, emez mélyre szántó ugatások után, zárom is mai mondanivalómat.
Még a képről annyit elmondanék, hogy a szemüveges képemen összetévesztettek Vizsivel!
Most kérem, visszaszerzem a nőiességemet. Remélem, Önök is látják, hogy talpig nőstény vagyok.
Szeretettel:
Rozália