Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl, ott ahol egy cser-barna tacsi túr, élt egy király a lányával, Rozikával.
Egy darabig ketten éltek, mert a király felesége, Rozika mamája, megunta a királynéságot, beleszeretett a lovászfiúba, majd megszökött vele.
A király, hamarosan újra nősült, elvette fiatalkori szerelmét, akinek annyi köze szintén volt a lovakhoz, hogy nemes arcéle nagyban hasonlított egy paripáéra.
A szerelem azonban vak, a király szépnek látta. Szépnek látta még a beszélő tükre is, mivel az, az udvari személyzet része volt, így engedelmeskedett a királyi akaratnak. Rozika nem látta szépnek, de elfogadta atyja választását és mostoháját.
Telt múlt az idő, Rozália cseperedett, a mostoha öregedett. Öregedett a beszélő tükör is, és egyre nehezebb volt neki az állandó hazudozás. Eljött az idő, amikor odavágta a királynénak az igazat.
– Szép vagy szép vagy, szép királyné, de tudd meg az igazat, Rozika királylány százszor szebb nálad!
A mostoha lóarca még jobban megnyúlt a döbbenettől és a haragtól. Azonnal hívatta a vadászt, és megbízta, hogy vigye el Rozikát az erdőbe és ölje meg.
A kis királylány örömmel ment, mert imádott az erdőben sétálni. Amikor már jó messzire bementek, a vadász megfogta a kést a köpenye alatt, majd belenézett Rozika mézszínű szemeibe, és tudta, hogy nem képes megölni. Megkérte hát, hogy szedjen különleges gyógyfüveket királyatyjának, mert nagyon megfázott a napokban.
Amikor látta, hogy Rozika egyre távolodik, futva elindult a másik irányba. A nyomaiba szagelfedő port szórt, hogy ne tudja a királylány követni.
Esteledett már, amikor Rozinak feltűnt, hogy egyedül van. Kereste a vadászt, de nem látta sehol, és a szagát sem érezte.
Rémülten bolyongott, amikor egy kis házhoz ért. Bárki is lakik itt, szállást kér tőle éjszakára, határozta el. A kis házban nem volt senki. Az asztalon azonban finom étel illatozott, két tányérban. A szobában pedig, két ágyban puha párnák hívogattak pihenésre.
Rozika éhes volt, hát evett az egyik tányérból, majd lefeküdt a kisebbik ágyba, és elaludt. Rövid idő múlva, hangoskodásra ébredt.
– Ki evett a tányéromból? – kérdezte valaki.
– Ki fekszik az ágyacskámban? – kérdezte egy másik hang.
Rozika felült, és meglátta a két fiút. Vizsi és Negro voltak, akik napközben a 4-es metro építkezésen dolgoztak, mint alagútépítők.
Azonnal beleszerettek a csinos királylányba, és befogadták maguk közé. Megosztották vele az ételüket, ágyukat. Rozika pedig elmesélte, hogy került hozzájuk. A fiúk megígértették vele, hogy nem megy ki a házból, és nem is enged be senkit, ha nincsenek otthon.
Közben a gonosz mostoha újra kérdezte a tükröt, és döbbenten hallotta, hogy Rozika él! Elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgokat, és személyesen öli meg. Fogott egy almát, és az egyik felét méregbe mártotta, beöltözött öreganyónak, majd elindult az erdőbe. Tudta, hogy hol keresse a királylányt, mert megnézte a varázsgömbjében.
Amikor a házhoz ért, látta, hogy Rozika éppen az ablakban nézeget. Odalépett és azt mondta:
– Te erdők mezők gyönyörű virága! Adnál kérlek, inni egy szegény, fáradt vándornak?
Rozika bement és bizony elfeledkezett a fiúk intelméről, hozott egy pohár vizet. Az álruhás, gonosz mostoha megitta az italt, majd elővett egy almát a zsebéből.
– Köszönöm kedves, a jóságodért cserébe, fogadd el ezt a kis bio almát! Az előbb szedtem az úton a fáról! – szólt, majd átnyújtotta az almát.
Rozika imádta az almát is, bár a körte volt a kedvence. A szájához emelte, hogy beleharapjon. A külsejéről azonban a mérget beszívta, és ájultan esett össze.
A gonosz nőszemély pedig elégedetten indult haza.
Amikor a fiúk a bányászati munkálatokból hazaértek, megtalálták Rozikát az almával, azonnal tudták mi történhetett. Sírva feltették az ágyra a kis királylányt, fejére csipkekendőt tettek, és leterítették egy csipketerítővel. Majd megbeszélték, hogy megkeresik a gonosz mostohát, aki ezt tette és ellátják a baját.
Hamarosan utol is érték, és alaposan helybenhagyták. Vizsike úgy farháton kapta, hogy egyből meggörbült! Negro pedig a lábait kapta el, és csinos fogmintát harapott rájuk. Hamarosan a fenekét fogva, sántítva futott előlük, miközben esküdözött, hogy nagyon megbánta, amit tett. A biztonság kedvéért még kergették egy darabig, majd siettek vissza Rozikájukhoz, hogy méltóképpen meggyászolják.
Amikor hazaértek, látják ám, hogy egy hercegféle fiatalember, éppen készül Rozikát megcsókolni. A fiúknak nem kellett több, még bent voltak a lendületben, hát elrendezték a hívatlan udvarlót is. A szokásos, bevált farhát és lábharapás után, ő is sírva menekült.
A nagy zűrzavarra Rozika is magához tért, elmúlt a méreg hatása. Boldogan ölelték át egymást, és a fiúk elmesélték, hogyan zavarták el a banyát és a kéretlen udvarlót.
Megbeszélték, hogy ők bizony már együtt élnek, amíg világ a világ.