A tücsök és a hangya dundirozisan

A képen egy elkutyálkodott hangya hercegnőt látnak.
Én leszek az illusztráció, a tücsök és hangya dundisított verziójához.
Fogadják szeretettel.

A történet egy gyönyörű nyári napon kezdődött. Az illatos virágokkal tarkított réten, egymás mellett élt egy hangyakolónia, és egy magányos tücsök.
A hangyabolyban, a leendő királynők még gyönyörű szárnyaikkal pompáztak. Szolgák hada leste minden kívánságukat, hiszen ők fogják majd világra hozni az utódokat, akik biztosítják a nemzetség fennmaradását.
Körülöttük, az életük fő produkciójára készülődő hímek, kidüllesztett mellekkel és szemekkel próbálták kitalálni, vajon melyik nőstény fogja őket választani, és velük, az élet-halál táncot eljárni.
Az egyik kis hercegnő, esténként, nagyon szeretett a boly szélén üldögélni. Nézte a csillagos eget, szívta magába a rét, az esti levegő bódító illatát és álmodozott.
Egy este különös zajt hallott.
A szomszéd lyuk felül édes, bús zene szólt. Közelebb húzódott.
Meglátta, hogy egy fekete hajú, fekete szemű, frakkot viselő óriás adott szabadtéri koncertet. A hangyahercegnő szíve azonnal gyorsabban kezdett verni.
– Igen! – gondolta magában. Ő az igazi!
Mindig egy ilyen különleges társról álmodott. A bolyban lakó férfiak olyan átlagosak. A hímeknek csak a szexen jár az eszük, a dolgozóknak pedig csak a munkán. A katonák sem jobbak, nekik a harc az életük.
De ez a muzsikáló óriás igazán különleges!

A tücsök, egyedül élt. Már a magányos korszakában volt.
Rövidke élete felét lárvaként töltötte, majd kinyílt számára a világ. Fekete frakkot öltött, és hegedűjével a hóna alatt, hódítani indult.
Nőstények sokaságának adott rövid, ámde annál intenzívebb szerelmi élményt, örömöt, boldogságot, és utódok sokaságát.
Amikor úgy érezte, hogy ereje fogytán van, megélte, amit lehetett, feladatát betöltötte, visszavonult. Így került a rétre, a hangyaboly mellé.
Készült a nagy átalakulásra. Nem félt tőle, mert egyszer már váltott létformát, és nagyon szeretett tücskösködni.
Reggel, amikor felébredt, evett egy kevés friss salátát, amit néha egy kis húsival kiegészített, majd elmélkedett.

2. rész A tanulságos.

A kis hangyahercegnő, azután, hogy megpillantotta a nagy Ő-t, csak rá tudott gondolni. Torkában dobogó szívvel várta az estéket, és azt, hogy imádottja megjelenjen, varázslatos zeneszerszámával.

Az öreg tücsöknek hízelgett a kis hercegnő rajongása.
Beszélni nem tudtak egymással, a zenész helyett a hegedűje szólt, a kis hercegnőnek pedig a tekintete beszélt.
A hegedűs, minden megélt érzését beleadta a muzsikálásba. A valaha érzett összes szerelmét, örömét, boldogságát. És beleadta az elmúlás miatt érzett fájdalmát, bánatát is. Nem félt a haláltól, de most, hogy megérezte a hangyahercegnő szerelmét, nagyon szeretett volna tovább élni.

A kis nősténynek, a lelkéig ért a zene, átélte mindazt, amiről a hegedű mesélt. Egész kis lényével érezte a szerelem mindent elsöprő erejét, érezte a boldogságot. A szomorúságot azonban nem ismerte, és nem is értette, de belesajdult a kis szíve.
Boldogan, vágyakozva, várakozva ült ki esténként a boly elé, és elképzelte, hogy most fogja karjaiba venni a gyönyörűségesen szép, fekete óriás, és beviszi az otthonába. Ott magához öleli, és valójában át fogja élni mindazt a csodát, amit eddig csak a zenén keresztül tapasztalt.
A napok teltek, múltak, az esték hűvösebbek lettek, de a tücsök csak zenélt, a kishangya pedig hallgatta. Közben, mindketten csodáról álmodoztak.
Egyik este, amikor már a levelek is sárgulni kezdtek, hiába ment ki a hangyahercegnő a boly szélére, a tücsök nem jelentkezett.
A kis hercegnő nagyon elszomorodott. Miközben azon gondolkodott, hogy hova tűnhetett szerelme, eszébe jutott, hogy biztosan téli álmot alszik!
Azonnal megnyugodott, és bement a boly belsejébe.
– Majd tavasszal visszajön, és akkor megkéri a kezem! Én pedig várni fogom türelmesen – gondolta.
Éjszakánként, álmában, hallotta a hegedű hangját, és újra meg újra érezte, azt az édes-kesernyés, mindent elsöprő érzést.

Kitavaszodott. A szomszédos lyukat, ahol egykor a tücsök lakott, elfoglalta egy hangyakirálynő, a családjával együtt. Csak előbb kitakarították, kidobálták a fekete páncéldarabokat, az öreg hegedűvel együtt.

A kis hangyahercegnő, élete végéig várta vissza az Igazit. A bolyban bolondnak gondolták, ezért kicsit tartottak tőle, de tisztelték is. Szárnyait lassan elveszítette, azonban nem vették el a koronáját, és dolgoznia sem kellett. Szűziességét jelképező, hófehér ruhát viselt élete végéig.
Nyaranta, minden este kiült a bejárathoz és várt türelmesen. Téli estéken pedig, altatót énekelt a kicsiknek, és mesélt az igaz szerelemről, a nagyobbaknak.
Az igaz szerelemről, ami létezik, ő tudja.
Azt azonban nem tudta, hogy a tücsök csak egy nyarat kap, és a természetnek van egy rendje, amely szerint élni lehet.

Remélem, tetszett. És én is tetszem, mint elkutyálkodott, öregecske hangyahercegnő.
Ez a tanulságos folytatás volt, de holnap jövünk a csodással.
Mert bizony, csodák vannak, csak hinni kell bennük, erősen.

2. rész a csodás

Jöjjön hát a másik befejezés. Csodák pedig vannak!
A tücsök és a hangya, dundirozisan.

A kis hangyahercegnő olyan szerelmes lett a tücsökbe, hogy se látott, se hallott, csak az estéket várta.
Észre sem vette, hogy a hímek közül, az egyik jóvágású hangyalegény, állandóan a nyomában jár.
Valójában nem volt igaza a hercegnőnek, nem minden ivaros hímnek járt, csak a szeretkezésen az esze. Bizony volt köztük nem is egy, aki alaposan felkészült, élete nagy, és egyben utolsó perceire. És nem volt mindegy nekik, hogy kivel töltik, hogy kinek adhatják át génjeiket.
Hangyalegényünk, a kis hercegnőt szemelte ki magának. Próbált vele beszélgetni, apró ajándékokat vitt neki, de látszott, hogy a kis nősténynek máshol jár az esze. Észrevette, hogy esténként kiül a boly szélére, hát titokban utána ment.
És látta, hallotta, ahogy a tücsök kezében felsírt, kacagott a hegedű. Abban a zenében annyi érzelem volt, hogy azonnal megértette a kis tücsöklányt, hiszen benne is hasonló érzések kavarogtak.
– Hát ezért nem fogadja el a hercegnő a közeledését! Ez a vén hétpróbás, elcsábította a zenéjével! – látta át a helyzetet. Annyira okos volt, hogy tudta, hiába mondana bármit, erről a szerelemről, nem tudná a kis hangyalányt lebeszélni.
Gondolt hát egy nagyot, és másnap délelőtt meglátogatta a tücsköt. Ajánlatot tett neki, hogy minden nap gondoskodik az ebédjéről, ha megtanítja hegedülni.
Így történt. hogy az öreg hegedűsnek két fiatal hangya látogatója is volt. Napközben egy tanulója, esténként pedig egy szerelmes rajongója.

A hangyalegény szorgalmasan tanult, és bár nem volt tehetséges, erős akarata és érzelmi töltöttsége miatt egyre ügyesebb lett.
Telt, múlt az idő, amikor az öreg tücsök, egyszer csak így szólt:
– Érzem, hogy az időm letelt. Amiért gondoskodtál rólam, és szorgalmas tanítványom voltál, halálom után a frakkomat, páncélomat, és a hegedűmet rád hagyom. Vedd fel a ruhát, és a ma esti álarcosbálon hódítsd meg zenéddel, szerelmeddel a kis hercegnő szívét.
Mondta, majd örökre lecsukta szemeit. Lelke még egy darabig itt maradt, mert érezni akarta a zene és a szerelem mindent felülmúló diadalát.
A hangyafiú kezében felsírt a hegedű. Méltóképpen elbúcsúzott az öreg mestertől, majd felvette a frakkot és a páncélt. Kicsit ugyan nagy volt rá, de erős, izmos volt, így elbírta.

Közben a hangyabolyban készülődtek az esti álarcosbálra. A királynő jelölt hercegnők, most választották ki párjukat, akivel másnap a násztáncot eljárják, elrepülik. A zenéléshez a szomszédos tücsköt hívták meg.
A kis hercegnőnk szíve a torkában dobogott. Biztos volt benne, hogy a tücsök ma megkéri a kezét, és holnap vele fog szárnyalni az örökkévalóság felé. Azt ugyan nem tudta, hogy a tücskök repülnek-e, de abban biztos volt, hogy viszont szereti. Hiszen annyi érzelem volt a zenéjében, és az a szerelem, csak neki szólhatott.

A „tücsök” megjelent, és zenéjére a bál kezdetét vette. Senkinek nem tűnt fel, hogy kicsit kisebb lett, mivel a nászra készülők egymásra, a kis hercegnő pedig a zenére figyelt. Hamarosan kialakultak a párok, és eltünedeztek. A zenész és a tücsöklány kettesben maradtak. Már csak neki szólt a hegedű. Örömódát zengett a létezésről, az élet szépségéről, a szerelemről, a boldogságról.
Majd hirtelen elhallgatott a zene, és a „tücsök” levetette az álruhát. A kis hercegnő ámulva nézte, hogy a deli hangyalegény állt előtte.
Az letérdelt, és megkérdezte, hogy akarja-e vele repülni a holnapi násztáncot. A kis nőstény boldogan igent mondott.
Már nem számított a külső, amibe először, felszínesen beleszeretett. A szíve mélyén azonnal tudta, hogy mindig is őt kereste.
Vele akarja megélni azt az egy, mindent elsöprő érzést, amiért a másik az életét adja.
Rövidke létezésük olyan eufórikus pillanatát, amit más létezők, sokszor hosszú éveken át keresnek és nem találnak meg.
Talán azért, mert nem kíváncsiak rá, hogy ki van az álruha, a páncél alatt.

Remélem, tetszett a mese. És én is, mint álruhás, elkutyálkodott hangyahercegnő.
Legyen szép napjuk, és ne felejtsék el, ha valaki közeledik Önökhöz, hogy megnézzék, ki van az álruha alatt.

Szeretettel:
Rozália

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.