Kérem, ma megosztjuk Önökkel, a foxikról szerzett személyes tapasztalatainkat. Előre is elnézést kérünk a foxi tartóktól, mert alapból biztosan fantasztikus jószágok, szerethető, nagy egyéniségek. De, tapasztalatunk szerint elég öntörvényűek is.
Gazdiéknak legalábbis, túl aktívak. Legalábbis az általunk megismertek.
Kezdjük Mukival.
A régebbi olvasók talán emlékeznek rá, hogy már emlegettük a lefekvést illetően.
Most azonban az egész nálunk eltöltött hétvégéjét felidéznénk.
Muki, egy drótszőrű foxi volt (Max is az), gazdiasszony kolléganőjéé. Egy hétvégén elutaztak, és a kétlábú nőstény felajánlotta, hogy szívesen vigyáz rá. Reggel elhozták a kutyát, amit rögtön levittek sétálni, illetve, reptetni. Na nem a kutya repült, hanem gazdiasszony, a póráz végén. Párszor körbe vágtatták a parkot, a szomszédok nagy derültségére, akik az ablakban élvezték a produkciót, amint pillanatok alatt fel- majd eltűntek a látóhatáron.
Gyakorlatilag egész nap megállás nélkül foglalkozni kellett vele, különben tutult, ugatott, tépett szét mindent. Azt mondták, hogy aktív, eleven, nyüzsgő kutya, de azt nem, hogy szétszedi a lakást.
A délutáni vágtánál, gazdiaszony nem volt résen, ezért egy lámpaoszlop került közéjük. Muki győzött, mert olyan erővel rántotta át az akadályon, hogy onnan már fél lábon, sántítva vonszoltatta magát. Mire felértek, a bokája sötét színekben pompázott, és a duplájára nőtt. Nem volt mit tenni, az ügyeletre kellett menni, Mukit pedig bezárták. Mire hazaértek, a bejárati ajtót csak a Szentlélek tartotta, mert a foxi, módszeresen apró darabokat forgácsolt belőle.
Ezek után nem is vágytak másra, mint ágyba kerülni, hogy legalább egy kis idő történés nélkül elteljen. Gazdiaszony lefeküdt, Muki pedig az ágy melletti kosárban helyezkedett el. Hamarosan a néhai gazdi is nyugovóra akart térni. Muki azonban nem akarta. Azonnal felugrott az ágyra, és fogsorát mutogatva, morogva, meghátrálásra késztette az ágy felé közelítőt, majd visszafeküdt a kosarába. Így ment ez egy jó darabig, míg gazdiasszony is fel nem kelt, és kiment a konyhába, hogy stratégiát dolgozzanak ki a lefekvést illetően. Muki utánunk ment és farkát csóválva leült közéjük, jelezve, hogy érdekli a téma. Elérkezettnek látták az időt, hogy felugorva, gazdi futva, a kétlábú nőstény sántikálva, megközelítsék az ágyat. De Muki résen volt, az elsőt beengedte, a második érkezőt morogva hátrálásra kényszerítette. Végül Muki elálmosodott a nagy akcióktól, gazdiék pedig lábújjhegyen, vállvetve, szorosan egymás mellett, megközelítették az ágyat, majd rávetették magukat, és sikerült pár órát aludniuk.
Mint utóbb kiderült, Muki mellettük, az ágyban aludt, és csak egyszerre lehetett mindenkinek lefeküdni. A később érkezőt már nem engedte be.
Mint régen a moziban. A későn érkezők, csak a híradó után foglalhatták el a helyüket.
A másik foxifélével kapcsolatos tapasztalat sokkal szomorúbb. Ebben már vannak „gonosz” emberek is.
Bár, ki tudja, hogy egy ember felnőtt korára mitől lesz rossz, ahogy egy kutya is. Tegnap is feszegettük már, hogy van egy velünk született egyéniségünk, amit a környezet is formál.
Az említett „gonosz” embert a felesége formálta azzá. Legalábbis a történetben.
Holnap elmesélem.
Legyen szép napjuk, de jól öltözzenek fel, mert a kutya még nem ette meg a telet!
Szeretettel:
Rozália