Üdvözletem!
Amint a képen is látják, Negro, az öregfiú újra ás!
Képzeljék, ő is beszállt a pocokvadászatba.
Évek óta nem tett ilyent, miután nem jól lát, nem jól hall, valószínű a szaglása sem a régi.
Mostanában azonban megtáltosodott!
Tegnap körtét is evett. Ő találta meg elsőként a fa alatt, a lehullott körtét.
Gazdiék már aggódnak, hogy újra nőzni is akar.
Öt éve még kiásta magát a szomszéd nőstény kedvéért, pedig már akkor is tizenkét év körül volt. Azóta sokat öregedett, de most úgy tűnik beváltja a családi szóbeszédet, miszerint örökéletű.
Méghozzá ebben a bőrében. Mert mit ér az örök élet, ha mindig másként születünk újra, és nem tudunk róla? Azok még nem mi voltunk, és már nem mi leszünk. Mi, csak most vagyunk. Szóval, ebből kell a lehető legtöbbet kihozni.
Az igazság az, hogy vitamint szedünk, mióta kigyógyultunk a köhögésből.
Most ugyan gazdiék azt beszélték, beszedik a maradékot, hogy megfiatalodjanak, mint Negro és Vizsike.
Egy gond van csupán ezzel, hogy kétszáz kilósak lennének tőle.
Ugyanis, mindenkinek farkasétvágya van. Negro egész nap követi gazdiasszonyt, a száját nyalogatva, mert tudja, hogy nála van az éléskamrakulcs.
Tegnap ebédnél, elloptam az utolsó falatot a tányérjából, hát olyan panaszkodást csapott, hogy kellett neki adni helyette.
Amúgy, gazdiasszony elég jól tud kutyául, többnyire megérti, hogy mit akarunk mondani, illetve ugatni.
Most például Vizsike, már kezdi énekelni, a nyomorult, éhező kutyakesergőt.
Szóval, hamarosan reggelizünk.
Egyenek Önök is valami finomat, és legyen szép a hosszú hétvégéjük!
Szeretettel:
Rozália a navvadász, Negro, az örök életű, és Vizsi a szóvivő
