Üdvözletem!
Kivagyok. Azt sem tudom, ki vagyok!
Ülve alszom, mint a lovak. Vagy azok állva alszanak?
Aludnék én már mindenhogy, de nem hagynak bennünket! Állítólag azért kelünk korán, mivel délután kialusszuk magunkat.
Szerintem meg azért, mert Vizsike örökké éhes, ezért jár a szája, amitől felébredünk. Igaz, mi is éhesek vagyunk Negroval, de egy vizsla mindig éhesebb. Mondjuk nagyobb is. Nagy test nagy éhség.
Amikor reggelizni mentünk, olyan dumálást csapott, hogy a gazdi leintette:
– Ha nem hallgatsz el, nem kapsz enni!
Mivel rendkívül okos jószág, pár percig keményen tartotta magát, és csendben maradt, majd sírosra vette a formát:
– Már szólni sem szabad ebben a házban a szegény kutyának??
Mire gazdim azt mondta:
– Tudom, persze, hogy készülsz éhen halni! Tegnap is temettek egy kövér vizslát, aki nem kapott időben reggelit!
Délután is kiszedte az edényből, a tyúkoknak félretett zöldségek héját, amit gazdiasszony csak a lépcsőre helyezett, mivel fel sem merült benne, hogy valamelyikünknek kellene.
Nála ugyanis jutifali volt, amivel kicsalt bennünket mozogni. Amikor észrevette, hogy Vizsike nem jön, visszalépett érte, és döbbenten látta, hogy köpködi szét a zöldségmaradványokat az előszobában.
– Pfúj!!! Hiszen ez ehetetlen! Miért tetted elém? – dünnyögött köpködés közben, felháborodva.
Azt hiszem ma este imádkozom.
Én Istenem, Jóistenem,
Adj egy csendes vizslát nekem!
Olyant, aki éjjel alszik,
Napközben meg halkan játszik.
Szája nem jár, nem csacsog,
Hisz a szerelme én vagyok!
Nem árul be, nem panaszkodik,
Némán csodál, puszilkodik!
Hát, valami ilyesmit…
Remélem, Önök jól aludtak, legyen csodás napjuk, hiszen már megint hétvége jön!
Szeretettel:
Rozália
