Mi együtt sírunk és együtt köhögünk,
Elteltek az évek, megöregedtünk.
Mint a Nap és a Hold, összetartozunk,
Szívünk egyszerre dobban, amikor összebújunk.

A két öregfiút összehozta a közös nyavalya. Mostanában, gyakran bújnak össze.
Megöregedtek.
Vizsike nehezen jár a fájó ízületei miatt, és már ő sem hall rendesen. Negro kicsit süket, kicsit vak. A fogaik sem a régiek, de egy dolog nem változott nálunk.
Szeretnek élni.

Gazdiasszony nagyon szereti nézni, ahogy Negro igyekszik jó helyet szerezni az étkezéseknél, a jutifalat osztásnál, a bemenetelnél. Valamikor ő volt a főnök, mára már csak a legöregebb.
Ő a legkisebb, de nem vár hátul, az első sorban tolong, akkor is, ha lökdösik, ha rálépnek a többiek.
És akkor is, amikor jönnek haza gazdiék. Boldogan nevet a fogatlan szájával, minden porcikája azt mondja:
– De jó, hogy megjöttetek, már úgy vártunk benneteket!
Napközben is sokat alszik, bár néha felélénkül és együtt intézkedik velünk.
Illetve, többnyire csak én intézkedem.
Vizsike felvette azt a szokást, hogy a kert közepén fekszik, és figyel, míg én teszek, veszek, a dolgomat végzem.
Amikor lát valamit, ugatni kezd, és néz felém.
– Rozi! Gyere gyorsan! Intézkedni kell, mennek a kerítés mellett!
Ő már nem mindig tud futni, és nem is elég gyors a fájós lábaival.
Én azonban, a hívásra, mint a villám előkerülök, és megvédem a birtokot.
A Tótündér farmot.

Most pár napra eltűnünk. Vigyázzanak magukra, legyen szép hétvégéjük!

Szeretettel:
Rozália, és a Tótündér farm többi lakója