Rozika, a kisróka

Ma reggel gazdiasszony, Beljajev kísérletéről olvasott, amiről régebben már írtunk. Az alábbi történetet ez illette.

A múlt század elején, valahol Oroszországban, egy farmon, rókákat tenyésztettek. A szőrükért, amit gazdag asszonyok magukra öltöttek, fejükre tettek.

Az egyik falkában született Rozika, a kis róka. Ők elkülönítetten éltek, mert a kísérleti csoport tagjai voltak. A kutatás célja az volt, hogy olyan populációt tenyésszenek ki, ami a lehető legszelídebb, emberekhez legjobban alkalmazkodó egyedekből áll.

 

A mi kis rókánk, a sokadik generáció tagja volt. Külső jegyein is látszott, hogy más, mint az el nem különített állomány tagjai. Rövid, kerek pofája, lógó füle, felkunkorodó farka, már inkább a kutyákhoz tette hasonlatossá.

Az ő falkájában, a többiek is hasonló külsővel rendelkeztek, a tudatos szaporításnak köszönhetően.

Ők már végtelenül szelídek, emberszeretők voltak.  A legszelídebbeket mindig kiválasztották, tovább tenyésztették, a többiek mentek vissza a nagy közösségbe. Ott rövidke életüknek, csak egy célja volt. Az emberek kedvét, divatját, pénzköltését kiszolgálni.

A tenyésztő telep mellett egy falu volt, ahol a prémtermelő dolgozói laktak, éltek. Többségüknek a munka, amit végeztek, csak a megélhetést szolgálta, érzelmileg nem kötődtek az állatokhoz.  Volt azonban köztük egy fiatal nő, aki más volt. Ő a kísérleti részen dolgozott, ahol boldogan, szeretettel fogadta a kis újszülött állatokat, és megsiratta azokat, akiket átvittek a másik részlegbe.

Történt egyszer, hogy az egyik kedvenc nősténye, kiszökött. Nem ment messze, csak a kerítés széléig, ahol egy lyuk tátongott. A lyuk másik oldalán pedig egy gyönyörű, fenséges kiállású rókafi állt.

Tekintetében az erdők, mezők lakónak szabad élete, vad nyargalások, vadászatok, az eső utáni napsütés párája tükröződött. Szabad volt. A környező ligetek ura. Ő volt a falka vezére. Minden nőstény az övé volt, az ő erős, egészséges, vad utódai szaporodtak.

Egy napon, a szél, furcsa ismerős illatot vitt felé. Egy nőstény illatát, amit nem ő ismert fel, hanem a benne tovább élő ükapja génjei. A hozzáillő, tökéletes nőstényt, akitől a rókák nemzetségének tovább élését biztosító, erős utódok születhetnek. A nőstényt, akiért érdemes vadászni, akivel a zsákmányt érdemes megosztani. Akivel este, a rókalyukban összebújva elégedetten érzi, hogy a világ egy csodálatos hely, ahol érdemes élni.

És most, itt állnak egymással szemben, a kerítés két oldalán. Mellkasukat, a mindent elsöprő ösztön feszítette. Ereikben a vér, zubogva lüktetett, biztatva őket:

– Szeress! Szeress!

Az erdők, ligetek pompás állata, rókakirálya, feledve minden ősi védekező ösztönt, ravaszságot, bemászott a nőstényhez.

 

Néhány percre megszűnt a külvilág, csak az ős ösztön dolgozott a testükben.

Ketten voltak és a létezés. A teremtés bennük folytatódott tovább….

Hamarosan kiabálást hallottak. A fiatal gondozónő észrevette, hogy eltűnt az egyik kedvenc nőstényrókája és keresni kezdte.

A délceg rókafi, a hangra újra a régi lett. Eltűnt belőle az utódnemzés mindent elsöprő vágya, és előjött egy másik ösztön. Az emberek veszélyesek, menekülni kell!

Hányszor látta már, amikor durranó bottal a kezükben feltűntek, és falkája megtizedelődött… Kiugrott hát a lyukon, amin bejött, és eltűnt örökre.

A nőstény pár pillanatig még mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a hím eltűnik a magas fűben, majd megfordult és elindult a hívó hang felé. Ő már szófogadó, szelíd állat volt.

Másnap pároztatták a számára kijelölt hímmel, szíve alatt azonban, már lüktetett az új élet csírája.

Telt múlt az idő, 52 nap múlva, a rókamama három gyönyörű kölyöknek adott életet. A tenyésztők nagy csodálkozására, az utódok, nagyrészt, a szelídítettlen, ős populáció külső jegyeit hordozták. A kutatócsoport vezetője, a teljes almot ki akarta zárni a további tenyésztésből, és visszatenni a prémnek valók közé.

A gondozónő nagyon sajnálta a kis állatokat. Különösen a legkisebb nőtt a szívéhez. Amikor a bájos kis lény, születése után tizenkét nappal, először kinyitotta a szemét, olyan elbűvölően nézett rá, hogy azonnal beleszeretett. Ahogy múltak a napok, egyre jobban kötődtek egymáshoz, még nevet is adott neki. Rozikának nevezte, gyermekkora kedves kiskutyája után. A kisróka, hiába hasonlított külsőleg, a kísérletbe be nem vont állatokhoz, szelídebb és kezesebb volt, mint bármelyik, akit eddig megismert. Igazi jóbarátok lettek. Reggel boldogan ment dolgozni, este pedig szívesen maradt tovább.

Eljött az idő, amikor a kisrókákat át akarták helyezni. A gondozónő azonban képtelen volt elengedni Rozikát, ezért délután a táskájába tette. Dobogó szívvel vonult ki a kapun a többiekkel. A kis állat néma csendben, mozdulatlanul lapított a rejtekhelyen.

Másnap, az áttelepítéskor hiába keresték, nagy ügyet azonban nem csináltak belőle. Csak egy prémnek való…..

A fiatal gondozónő, ettől a naptól, mindig sietett haza, és nem szívesen maradt délután.

Otthon várta a rókakutyája, Rozika. Neki volt a legkedvesebb, legcsodásabb kis barátja az egész világon. Gyönyörű volt, nagyon okos, és csupa szív.

Az emberek ítélete alapján nem is létezhetett volna. Nem felelt meg a tenyésztés előírásainak.

Szerencsére, a Sors néha felülírja az emberek által kidolgozott, a közösség által elfogadott normákat. Így születhetnek és maradhatnak életben olyan különleges lények, mint Rozika.

Elég hozzá a szeretet.

(Utószó

A kutatást Beljajev halála után is folytatták. Amikor anyagi nehézségeik lettek, házi kedvencekként árulták a különleges rókákat. A képen Adisay, egy háziasított, orosz róka látható.)

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.