Ameddig élünk valakivel, természetes, hogy van. Mint a napsütés, vagy az éjszaka. Szeretjük egymást, és arra soha nem gondolunk, hogy ennek egyszer vége lehet, vége lesz.
Amikor jön egy ilyen eset, rádöbbenünk, hogy mennyire kötődünk a másikhoz. Főleg, ha különleges.
És minden állat különleges, minden állat másért különleges.
Vizsike azért, mert nemcsak rendkívül okos, és gyorsan tanul, hanem azért is, mert végtelenül jó lelkű.
Ő volt az, akivel gazdiasszony, a tó partján, egymás mellett, egy padon ülve sírdogált, hosszú, hosszú ideig. A család, a barátok a városban éltek, bár gyakran találkoztak, de állandó társ csak a két kutya volt.
És Vizsike mindig tudta, amikor nagyon mély volt a szomorúság. Gazdiasszony elé ült, szemében sok-sok szeretettel, és a lábát rátette a térdére. Szinte kérdezte, hogy mit tegyen. Olyankor látványosan jó kutya volt. Nem ment be a virágosba, sőt az is előfordult, hogy percekig nem hozta a labdáját, eldobásra.
Szóval, nagyon összenőttek. A nehéz idők összekovácsolnak. Gazdiasszony azt mondta, ha nem lennénk mi, Negroval, nem kellene soha többé kutya.
De vagyunk, és úgy néz ki, hogy Vizsike is kapott még időt. Eszik, iszik, dumál, sétál nagyokat. És persze napközben jókat alszik, éjszaka pedig felébred.
Gazdiasszonynak idáig étvágya nem volt, most meg aludni nem tud. A fő gond az, hogy nem tetettek Vizsikére lámpaernyőt, mert nekem is kellett volna, sőt Negro is érdeklődik a sebe iránt. A ruhát pedig letépte magáról, úgyhogy beragasztották a sebet és állandó felügyelet alatt van, hogy ne tudja leszedni. És bent alszik. Sőt az ágyban alszik, gazdiasszony mellett. Sőt már én is bent alszom, mert hajnalban kijött értem. Nem maradt bent nélkülem.
Sőt, már reggelizett is. Még gyakrabban kap, kevesebbet enni.

Nemsokára mi is kapunk reggelit, úgyhogy el is köszönök.
Legyen szép napjuk, vigyázzanak magukra és szeressék egymást!
Köszönjük a sok gyógyító szeretetet, amit kaptunk, hálásak vagyunk.