Üdvözletem!
A gazdi halat pucol, mi pedig ellenőrizzük, hogy jól csinálja-e.
Nem, nem a tóban fogta, hanem a városban vette. Bár lenne ott bőségesen, amiből finom halétel készülhetne.
Én nem tudom, mit csináltak egész télen a jég alatt, de annyi kishal lett tavaszra!
Akár jöhetne egy vidra a mi tavunkba is. 
Képzeljék! Valaki írta, hogy egy vidra beköltözött a halastavába. Az olyan, mintha én beköltöznék egy farhát üzembe. Lenne ott lakoma, dínom, dánom!
Inkább, mint a tóba, mert én a vizet csak inni szeretem. A fiúkkal együtt. Leginkább nem a saját vizünket, a tálunkból, hanem a tóból, a madáritatóból, a kerti szökőkútból.
A kétlábúak azonban imádják a fürdést. Nemcsak az ember, hanem a madár kétlábúak is.
Főleg a zöldikék! Már megjöttek, és az itatójukban minden nap megfürdenek. Pedig szerintem nincs is strandidő. Mondjuk, szerintem soha sincs strand idő.
Én nem szeretek fürdeni. Sem bent, sem kint. Sem hidegben, sem melegben.
Nyáron, a kerti zuhany alatt fürdünk. Amikor végzünk, hatalmas köröket futunk és gyorsan bepanírozzuk magunkat a homokos részen. A gazdi ilyenkor azt szokta mondani:
– Látod, milyen boldogok? Mennyire örülnek, hogy fürödhettek?
Gazdiasszony azonban nagyobb lélekismerő, mert szerinte azért örülünk, hogy túléltük a fürdést, és megszabadultunk.
Szerintem is.
Én inkább napimádó vagyok. A hétvégén gyönyörű idő volt, tűzforróra süttettem a bundámat. Gazdiasszony szerint olyan forróra, hogy tojást lehetett volna sütni rajtam.
A szomszédban, a farhátasok tojnak is már hozzávalót. Percenként felhangzik a csodálkozásuk, hogy mit sikerült összehozniuk.
Hiába, tavasz van. Mindenki szerelmes, és boldog, hogy megért még egy kikeletet.
A természet pedig a legszerelmesebb, mert ontja ránk a szépséget, ahogy virágba borul nagy boldogságában.
Én mi is boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. Imádunk élni, és örülünk, hogy együtt lehetünk.
Legyen gyönyörűséges szép hetük, és élvezzék a tavaszt!
Szeretettel:
Rozália