Én most jöttem rá, hogy az öregedésnek előnyei is vannak. Negro például, mióta nem hall rendesen, nem fél a vihartól! Míg én a sarokban rettegek, simán kimegy Vizsivel, pedig két éve még ő volt a leggyávább, ha dörgött az ég. Sőt, már a vizslánk sem hall jól, mert ő sem vette észre, hogy megjött a gazdiasszony, kocsival.
Én ugyanis nem voltam az udvaron, a gazdim sarkát tapostam az előszobában, miközben ott dolgozott. Az égzengés miatt tartózkodtam mellette, ami órákig tartott. Eső nem esett, csak dörgött a környéken.
És persze, mikor gazdim rám nézett, gyermeki tekintetet vetettem rá, ahányszor láb alatt voltam, hogy ne küldjön ki.
Bizonyára többen is olvasták, hogy mi, kutyák, az evolúció során olyan nézést fejlesztettünk ki, ami a gazdikat törődésre ösztönzi. Úgy tudunk nézni, hogy a vas meglágyul az ártatlan tekintetünktől.
Régebben, a kisróka kapcsán írtunk róla, hogy Beljajevék, kísérletekkel bizonyították, miszerint a háziasítás (szelídítés) nem csak a belső, de a külső jegyekben is megnyilvánul, már pár generáció után.
Ez így van, kérem, már akkor is, ha udvari kutyából, szobakutyák leszünk. Kicsit több, mint két év alatt, én is döbbenetes változáson mentem át. Egyre többet értek, lassan átveszem Vizsikétől, a falka legokosabb kutyája címet.
Amúgy, nálunk mindenkinek van valami érdeme, amiért különlegesnek számít.
Vizsi például, evolúció nélkül is úgy tud sírni, mint egy gyermek, aki az éhhalál szélén áll.
Jelenleg, az előszobában, nomád körülmények között, egy matracon kempingezünk. Vizsike hangja innen hallatszik. Megkezdődik az éhezők viadala.
Reggeli idő jön. Megyünk fasírtot enni, és kivert kutyálkodni.

Önöknek legyen csodás napjuk, vigyázzanak magukra!
Szeretettel:
Rozália