Üdvözletem!

– Komolyan? Nem kellett a gazdájának? – kérdezte döbbenten Vizsike.
– Meséld tovább, ugye, minden rendbe jött? – aggódtam én.
– Ki kapott jutifalatot? – kérdezte Negro.

Tegnap a fürdés után, gazdiasszony mesélt nekünk, amíg száradtunk. Pontosabban gazdinak mesélt, de mi is hallgattuk a történetet a kutyusról, aki kétszer is árva lett és új gazdára, otthonra talált.

Ezeket az igaz történeteket, kisgazdi szállítja nekünk a nagyvárosból. Ők Sheldonnal járnak a futtatókba, a vízpartra, sétálnak az utcákon és barátkoznak.
A kutyások hamar megnyílnak egymásnak.

Történt egyszer, hogy egy kiskutyát ajándékba adtak valakinek, aki családi házban élt. Az újdonsült gazdi beoltatta a kis négylábút, chipet rakatott bele. Házat is kapott és rendszeresen enni is.
Valami mégis hiányzott neki, mert időnként megszökött.
Egy ilyen szökés alkalmával, megtalálta egy jólelkű idős asszony és hazavitte magával. Megetette, megitatta, majd elvitte a környékbeli állatorvoshoz, aki leolvasta a chipet, és felhívták a gazdáját.
A gazdi közölte, hogy valóban az övé a kutya, de neki nem kell.

Az idős asszony úgy döntött, hogy megtartja, és boldogan éltek együtt. A néni lakásban lakott. Ez az életforma jobban bejött a kis csahosnak, mint az udvari kutyálkodás. Jókat ettek, heverésztek, tévézgettek. Naponta kétszer nagyokat sétáltak, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy az elfogyasztott finom falatok ne rakódjanak rájuk. A kiskutya ki is gömbölyödött. Nem vészesen, de került rá pár deka többlet.
Néha azt mondják a kétlábúak, nem is baj, ha van egy kis tartalék, legyen mit leadni, ha nehéz idők jönnek.
Már pedig azok jönnek. A rossz idők pont úgy, mint a jó idők. Jönnek-mennek.

Egy napon a néni kórházba került és a kiskutyát, a lányáék fogadták be. Udvari kutyának szerették volna, de ő már nem mondott le a szerzett jogokról, ezért beengedték.
Nem volt soha kutyájuk, nem is vágytak rá, most mégis ott élt velük. Gondolták, csak ideiglenesen.
Egy napon azonban a kis négylábú különösen viselkedett. Izgatottan járkált fel és alá, az ajtó elé ült, ki azonban nem akart menni. Halkan nyüszített.
Rövidesen csörgött a telefon. A néni meghalt.

A napokban, kisgazdiék egy négytagú családdal találkoztak, akik egy jó húsban lévő keverék kutyust sétáltattak. Hamarosan kiderült, hogy a kis négylábút nem nagyon ismerték. Aggódva nézték, ahogy Sheldonnal futkározott, mert morgott közben.
Nem támadóan, csak játékosan, de ők nem tudták.
Még tanulják a kutyát.
Nem régóta él velük, megörökölték, amikor az asszony édesanyja meghalt.
A kutyus mostani nevét nem tudjuk, de azt igen, hogy eredetileg valami flancos, franciás hangzású neve volt, amit a néni nem tudott kimondani, ezért átkeresztelte. Talán Csöpinek.
A kiskutya eredetileg csak menő nevet és környezet kapott, Csöpiként már otthont és szeretetet is. Drukkolunk neki, hogy ez így maradjon az új helyén is.

Reméljük, tetszett a történet.
Legyen csodás napjuk, és szeressék egymást!

Szeretettel:
Rozália