Üdvözletem!
Beköszöntött nálunk a jégkorszak!
Elő is vettem a Motkány formámat.
Remélem, azért felismernek.
Képzeljék, ebben a nagy hidegben, senki sem kívánkozott ki éjszaka, így hatalmasat aludt az egész falka!
Én például, álmodtam is.
Motkány voltam, 230 millió évvel ezelőtt.
Hiszik vagy sem, a kardfogú mókus nemcsak a képzelet szüleménye egy rajzfilmből, hanem valójában létezett. Argentínában, találtak is megkövült maradványát. A 25 centiméteres kis lény, a „pseudotherium argentinus” a triász idején élt.
A leírás szerint, az állatnak nagyon hosszú, elől lelapított pofája volt, ugyancsak hosszú, majdnem pofája pereméig érő szemfogakkal.
Ugye, hogy tisztára én vagyok? A fogaimat ugyan nem látják, de higgyék el, hogy mamutcsontokat is elropogtatni képes „evőeszközzel” rendelkezem.
És persze, nem makkal táplálkoztam, hanem mamut farhátat fogyasztottam!
Na jó, egy kicsit füllentettem. Ez amolyan fehér hazugság, amivel nem ártok senkinek, nem csapok be senkit.
Igazából csak bogarakkal, rovarokkal, és apró rágcsálókkal táplálkoztam.
Úristen! Hát innen jön a rágcsálók átka! Én már százmillió évekkel ezelőtt is üldöztem a rágcsálókat!
Vagy, ahogy kisgazdi szokta mondani, a rágcsávókat.
Állítólag ugyanis, sok fosszíliát találtak három földtörténeti időszakból, a triász, a jura és a kréta korból, amikor én már kardfogú mókusként is navvadász voltam.
A lelkem pedig vándorolt, évmilliókon át, míg egy ilyen bájos tacskó testet nem növesztett magának.
Amiben már korog a pocim a reggeli után.
Szólok is a fiúknak, hogy reggeli idő van. Hiszik, vagy sem, mindenki csendben van!
Önök is reggelizzenek, és öltözzenek jól fel, mert nagyon hideg van.
Legyen csodás napjuk!
Szeretettel:
Rozália
