Most azonban beszéljünk szebb dolgokról.
Biztosan sokan ismerik, a gólya párt, akik 17 éven át éltek együtt. Azok kedvéért, akik nem hallottak róla, elmesélem.
A történet 27 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy horvát nemzetiségű férfi, talált egy sérült nőstény gólyát, aki nem tudott a tél elől elrepülni a többiekkel.
Befogadta, etetgette, meggyógyította. Elrepülni azonban már nem tudott, ezért nála telelt át. Tavasszal fészket épített neki a ház kéményére, és Malena, a gólya háziállat lett. Jó időben a fészekben lakott, a hideg időszakot a házban töltötte.
Tizenhét éve pedig rátalált egy hím gólya, és beleszeretett. Igaz, hogy telente elhagyta, üdülés céljából melegebb éghajlatra utazott, de minden tavasszal, önként visszatért. Malena pedig rajongó csőrcsattogtatással fogadta.
A nyarak boldog szerelmeskedésekkel, utódok nevelésével teltek, a telek pedig az új tavasz, a találkozás boldog reményével.
Idén tavasszal a szokottnál korábban érkezett Klepetán, a hím gólya. Malena kitörő örömmel fogadta, párja azonban már nem volt a régi.
Beteg volt. Minden erejét összeszedve még visszarepült párjához, hogy elbúcsúzzon. A vad, csőrcsattogtatásos szerelmeskedés helyett, szelíd összebújással töltöttek egy hónapot.
Április közepén, Kelpetán felállt a fészekben, és órákon keresztül fájdalmas hangon kelepelt, majd elrepült, és többé nem jött vissza.
Azt mondják, a madarak énekléssel búcsúznak az élettől.
Megköszönik párjuknak a szeretetet, a Napnak a meleget, a szélnek a szárnyalást, a fáknak az árnyékot, a mezőknek, a vizeknek a táplálékot.
Amikor vége az utolsó dalnak is………….

Hát, ez egy kicsit szomorkásra sikeredett. Talán azért, mert nem aludtuk ki magunkat.
Most azonban vége a szomorkodásnak, mert reggeli idő jön. Vizsike újra hangol.
Az ő éneke azonban nem az elmúlásnak szól, hanem a túlélésnek. Mert a testet táplálni kell, különben a lélek elszáll, mint ősszel a gólyák.
Jó étvágyat Önöknek is a reggelihez, és szép napot!

Szeretettel:
Rozália