Tündérek könnye

Üdvözletem!

 

Ha azt hiszik, hogy képen csak kutyákat látnak, hát tévednek!

Mert a képen, részben, tündérek is vannak.

Elmesélem miért, de csak a következő részben. Jőjjön előbb egy tündéres történet.

 

Tudják, hogy miért olyan édes a tokaji hegyoldalon termő szőlő?

Hát, a tündérek könnyétől!

Elmesélem.

Valamikor, réges-régen, a tündérek együtt éltek az emberekkel. Tanították őket szépre, jóra, tudásra.

Az apró lények, legjobban egy olyan területen szerettek, ahol tél is volt és nyár is, hegyek is és síkságok is. Vad sodrású hegyi patakok, szelíd folyók, hűs tavak, erdők, mezők tarkították a felszínt.

Ezt hívták Tündérországnak, mert a tündérek, a legtöbbet itt tartózkodtak. Egy részét még ma is így hívják.

A kis lények, szabadon repkedtek a gyönyörű hegyek, völgyek között, a vizek felett. Ízlelték az Életet.

A tündérek, születéskor, együtt jöttek a világra a másik felükkel. Azonnal tudták, hogy kivel tartoznak össze, és kapcsolatuk egy életre szólt.

Amikor letelt a földi létük, testük egymást ölelve vált köddé.

Mindenük megvolt, ami a földi boldogsághoz, az anyagi létben kell. A virágok nektárját fogyasztották, a reggeli harmatot itták, és az óriás levelek bölcsőjében aludtak.

 

Történt egyszer, hogy különös tündérpár született. Külsőleg pont olyanok voltak, mint a többiek, a fiúban azonban, egy idő után, különös vágy éledt.

Ami nagyon furcsa, mert vágyaik csak az embereknek voltak. Nem tudni, ki hibázott, hogy történt, de tündérfiúnk egyszer csak, „különb” akart lenni társainál.

Játék közben ő repült a leggyorsabban, a legmagasabbra, és magának választotta a legfinomabb nektárt, a leghűsebb vizet, a legjobb levélágyat.

Már nem osztozott egyenlően másokkal, csak tündérpárjával. A tündérlánynak nem tűnt fel, hogy másképpen viselkedik, mint társai, mert az első pillanattól, feltétel nélkül összetartoztak.

A tündérfiú egyre vakmerőbb lett, egyre jobban ki akart tűnni társai közül.

Minden nap kiment gyakorolni oda, ahol a magas hegyek között lankás domboldalak napoztak, és a mélyben egy hűs vizű tó volt.

Egyre gyorsabban, egyre magasabbra repült, majd egyre mélyebbre ereszkedett. Apró, áttetsző, páraszárnyaival érintette a fákat, bokrokat, a sziklák szélét.

Egy nap azonban túl közel merészkedett. Apró szárnya a hegyoldalnak ütközött, ő pedig lezuhant a völgyben lévő tóba.

Áttetsző kis teste, azonnal beleolvadt a hatalmas víztömegbe, melynek tetején a bezuhanás helyén, finom pára terült szét. És csend lett, nagy csend.

Tündérpárja azonnal megérezte, hogy baj történt, nagy baj.

Gyorsan szárnyra kapott, és repült olyan sebesen, amennyire csak bírt, kereste a tündérfiút.

Amikor a tó fölé ért, meglátta a felszínen szétterülő párát. Parányi lényének, az nem pára volt, szíve tudta, hogy az a valami, valamikor, a párja volt.

Mert nem csak a fiú volt különleges, hanem a tündérlány is. Neki ugyanis érzelmei voltak. Pedig a tündéreknek nemcsak vágyaik nem voltak, érzelmeik sem.

El sem veszítették szeretteiket, mert együtt jöttek, együtt mentek.

Most azonban, valami megváltozott.

A tündérlány olyan iszonyos fájdalmat érzett belülről, hogy a testéből apró cseppek váltak le.

Ezek a könnycseppek, ráhullattok a domboldalon érő szőlőtőkékre, melynek gyümölcsei mézédesek lettek tőle.

A tündérlány azóta sem tud elmenni, a párját keresi minden nyár végén a hegyek fölött, és könnyei édesítik a szőlőszemeket.

 

Holnap folytatjuk…..

Legyen csodás napjuk, hetük!

Szeretettel:

A részben tündérek, Rozália, Vizsi, Negro, és Sheldon unokaöcsénk

Köszönjük a kedveléseket, a hozzászólásokat, a megosztásokat.

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.