Amúgy, a halaink is szerelmeskednek. Képzeljék, a nádban elbújt egy nőstény, a fiúk pedig a hunyók.
Gondolom, a nőstény elszámol tízig, lerakja az ikrákat, majd szól a fiúknak. De nem ám egynek! Ketten is futnak, és nagy farokcsapkodással vergődnek a nád között. Lökdösnek, tolakodnak, hogy az ikrákra tejcit, ők rakjanak.

A madarak pedig…

Mesés illatokat hord a szél,
Én csak szimatolom, hogy mit mesél.
Mesél a Napról, a szerelemről,
Mesél az újjászületéséről.

A madarak, távoli vizek sós illatát hozzák,
Óriás hegyek képét, sivatag homokját.
Hazajönnek őseik földjére utódot nemzeni,
E gyönyörű világot velük megismertetni.

A madár fiúk édes dalukkal szép jövőt ígértek,
Fészket raktak, majd asszonyt kerestek.
Csőrözve ölelik kiválasztottjukat,
Míg azok fészekbe rakják utódaikat.

Hát, így van ez nálunk mostanság….
A köztes időben pedig esik az eső.
Csak tudnám, ki, és miért sír odafönn ennyit?! Vigasztalja már meg valaki! Mondja el neki, hogy mennyire szereti.

Mondjuk neki, hogy szép az élet és örülnénk a napsütésnek!
Szeretettel:

Rozália