Üdvözletem!
Szégyellem, de be kell vallanom, hogy irigy kutya vagyok.
Az történt, hogy Sheldon unokaöcsém és falkája, a szokásos szombati látogatás helyett, vasárnap jöttek hozzánk.
Ebéd utáni szieszta időben! Mi, észre sem vettük, csupán a nagyfőnöknek, Nagykutyának, imádott gazdimnak tűnt fel, hogy jött valaki, amikor már az ajtóban álltak.
Örömmel futottunk a kisgazdik elé, amikor megláttam Sheldont, és lelohadt a mosolyom. Már nem egy kölyök, hanem egy trónkövetelő állt előttem, aki a dédelgetés jó részét lenyúlja.
Szóvá is tettem neki, mire azt gondolták, hogy az új bilétájával van bajom, hát levették róla.
Imádott gazdim, a Nagykutya, azonban fenékbe billentett az udvari seprűvel, miközben feltette a szokásos, költői kérdést:
– Hogy viselkedsz? Nem szégyelled magad?
Hát nem szégyelltem, megsértődtem!
Bementem a szobába, és nem álltam szóba vele, hiába hívott, rá sem néztem.
Így megalázni mások előtt!
A nőstények simogatását eltűrtem, majd hátra húzódtam a takaróra, és hagytam, hogy azt higgyék halálos beteg vagyok.
A nőstény persze tudta, hogy megsértődtem, de gazdi szerint biztosan valami más bajom is van. Mert ő tudja, ismer engem.
Hát kérem, egy férfi soha ne mondja, hogy igazán ismer egy nőt!
Szeretettel:
Rozália