Rozália és az aranyhal

Rozália a fiúkkal vidéken él. Nagy területen, amit hatalmas fenyőfák, és ízlésesen ásott lyukak díszítenek.

A háztól távol található egy varázslatos kerti tó. Tele tavirózsával, halakkal, a Nagy Aranyhallal és a Tótündérrel.

Történt egyszer, hogy Rozália, a kis tacskólány lement a tópartra megrazziázni a galambokat, aki illegális behatolóként mosták rendszeresen, a piszkos csülküket a tóban. A nagy munkában megszomjazott, ezért inni kezdett. Miközben lefetyelte a vizet, látta, hogy közel jött hozzá a Nagy Aranyhal. Egy hirtelen mozdulattal elkapta és a partra dobta.

– Szép kövér ez a hal, megesszük a fiúkkal! – gondolta. Körülnézett, hogy merre vannak, amikor meghallotta, hogy a hal, kutyahangon ugatva megszólalt:

– Engedj vissza, kérlek, cserébe teljesítem három kívánságodat!- mondta.

Rozika elgondolkodott.

– Jól van! Cseréljek a gazdiasszonnyal!- mondta, majd visszadobta a halat.

Egy pillanat volt csak, és máris érezte, hogy ember lett! Boldogan indult el a ház felé, első útja a hűtőhöz vezetett. Kinyitotta, és döbbenten érezte, hogy nem kívánja a nyers farhátat, amit annyira szeretett!

Háta mögül imádott gazdija hangját hallotta, aki arról érdeklődött, hogy mi lesz ebédre. Elindult hát a konyhába és megfőzte az ebédet. Elhatározta, hogy most aztán púposra eszi magát sült husiból, rizsfelfújtból, amivel annyit dolgozott. Igen ám, de az ebédlőben lévő tükörben meglátta, hogy van egy kis pocija. Döbbenten észlelte, hogy zavarja, és már nem is volt étvágya. Ebéd után elmosogatott, feltett egy mosást, majd megetette a kutyákat a farháttal. Irigykedve nézte, hogy milyen jóízűen esznek.

Visszament a házba, megvarrta, kivasalta a függönyt, és már este is lett. Beengedte a kutyákat, megsimogatta alaposan mindegyiket. Majd boldogan bújt össze imádott gazdijával, tévéztek, és aludni tértek.

Mielőtt elaludt, elhatározta, hogy megkéri a halat, változtassa vissza. Semmivel sem jobb gazdiasszonynak lenni, mint kutyának! Enni nem ehetett többet, ásni, galambokat kergetni, sem ideje, sem kedve nem volt. Mennyivel szabadabban élt kutyaként!

Reggel, első dolga volt visszamenni a tóhoz. Szólította a halat, és kérte, hogy változtassa vissza. Elhasználta a második kívánságát.

Elhatározta, hogy jól meggondolja, mire használja az utolsót. Megfordult a fejében, hogy gazdi legyen, de nem mert kockáztatni, mert, ha nem jön be, nem tud visszaváltozni.

– Mit is kérjek, mit is kérjek?- törte a fejét.

Van gazdija, gazdiasszonya, kutyatársai, hatalmas területen garázdálkodhat, van hol lakni, van mit enni. Főleg pedig szeretik.

Odahívta a halat a tó szélére, és azt mondta neki:

– Elengedem az utolsó kívánságot, élj szabadon és boldogan, sokáig!

Rozika megkönnyebbült, hogy letett erről a kívánság dologról. Hatalmas örömköröket futott, nyitott szájjal, mosolyogva.

Van az úgy, hogy elég örülni, ha rendben mennek a dolgok. Nem kell mindig mást akarni, élvezzük, amink van, akik vagyunk. Elég azt kívánni, hogy maradjon így, ameddig lehet.

Szeressék egymást, szeressék magukat, szeressék az Életet, úgy, ahogy van!

Szeretettel:

Rozália

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.