Élt egyszer valahol a Föld nevű bolygón egy gazdi, akinek volt három kutyája. Nyakigláb Vizsi, Kicsiháj Rozi és Morgószáj Negro.
Szerették egymást, és enni is nagyon szerettek. Különösen a négylábúak.
Egy napon el is fogyott minden ennivaló, a farhát, a kutyatáp, de még a jutifali is. A gazdi úgy gondolta, itt az ideje, hogy a kutyák is megdolgozzanak a mindennapi betevőért. Elküldte hát a legnagyobbat, a legerősebbet szolgálni.
Ő, Nyakigláb Vizsi volt, akinek kb 20%-a kutyából, 80%-a lábból állt. Olyan erős hátsó lábai voltak, hogy annak rugóereje felért egy kenguruéval. Erős farkával pedig, mint a korbáccsal csapkodott örömében. Okos is volt, erős is volt, ügyes is volt, mindenki biztos volt benne, hogy nagy zsák ennivalót szerez majd.
Alig hogy elindult, máris találkozott egy vadásszal, aki felfogadta, mert éppen vizslát keresett. Kiszolgált nála becsülettel egy esztendőt, a szolgálat fejében pedig kapott egy asztalkát. De, nem akármilyent ám! Terülj, terülj asztalkámot!
Boldogan indult haza, útközben azonban nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja az asztalt, ezért betért az útmenti fogadóba. Ott púposra ette magát, majd elnyomta az álom.
A fogadós azonban gonosz ember volt, megleste, hogy mit csinál, és amikor elaludt, ellopta az asztalt.
Nyakigláb Vizsi szégyenkezve, üres manccsal hazaballagott.
Szomorú volt a gazdi, de nem volt mit tenni, ezért kedvenc, egy szem kislány kutyáját, Kicsiháj Rozikát is útnak indította.
Kicsiháj Rozika, minden hájjal megkent nőszemély volt. Okos, rafinált, csupaszív, erős, akaratos nőstény. Mindenki biztos volt benne, hogy ő aztán megszerzi az egész évre való betevőt.
Kicsiháj Rozika is elindult hát szolgálni, és hamarosan találkozott a vadásszal, aki éppen egy tacskót keresett, ezért felfogadta. Becsülettel kiszolgált egy évet, amiért fizetségül egy pacit kapott. De nem akármilyent, hanem egy aranyat tüsszentő pacikát!
Hazafelé bizony ő sem bírta ki, bement az útmenti fogadóba, hogy jól beebédeljen. A szobájában megtüsszögtette a pacit, és a pénzből púposra ette magát, majd lefeküdt szundítani.
A fogadós azonban őt is megleste, és ellopta a pacit amíg aludt.
Rozika is üres manccsal ballagott haza. A gazdi szomorú volt, mit volt mit tenni, elindította a harmadik, legkisebb kutyáját.
Negro kicsi is volt, öreg is volt, kicsit süket, kicsit vak és néha kicsit lüke is. Azonban, még mindig talpig tacskó! Akaratos, makacs harcos. Ha valaki a területére betolakodott, annak annyi volt! És persze tele volt szeretettel a pici szíve, csak nem tudott úgy kedveskedni, mint a barnák.
Elindult hát Negro, és találkozott a vadásszal, aki őt is felfogadta. Kiszolgálta az évet, de fizetségül csak egy vasvégű botot kapott. Szomorúan ballagott haza, és ő bizony nem állt meg a fogadónál. Amikor hazaért, a többiek kinevették, hogy csak ennyit kapott a szolgálatáért.
Negro mérges lett, és elugatta magát:
– Bár a feneketekre csapna a botocskám!
Ebben a pillanatban a bot életre kelt és a két csúfolódó fenekére csapott! Nosza, jött az ötlet, hogy a verekedős bottal visszaszerezhetik, amit a fogadós ellopott tőlük. Felkerekedtek mindannyian és elmentek a fogadóba. Éppen szilveszter napja volt, ezért ünnepi lakomát rendeltek, és púposra ették magukat. Majd úgy tettek, mintha elálmosodtak volna, de közben figyelték, mit tesz a fogadós. Az bizony felismerte a két kutyát, akit kirabolt, és leste, hogy milyen csoda eszköz lehet megint náluk.
Beosont a szobába és nyúlt a botért, amikor Negro felkiáltott:
– Üssed, üssed botocskám!
A bot felugrott, és klopfolni kezdte a fogadóst. Alulról, Negro a lábába harapott, Rozi a combját kóstolgatta, Vizsi pedig farháton csípte.
Volt ott zene-bona, szilveszteri hangoskodás! A fogadós könyörgőre fogta, és visszaadott mindent, amit ellopott.
A kis csapat elégedetten tért haza, és bőségben, boldogságban, békességben kezdték az új évet.
Önöknek is azt kívánják szeretettel!
