Emlékeznek még Vakond Herold történetére? A napokban eszembe jutott, mert tele van az udvar túrásokkal. Itt-ott gödrökkel, amit egyedül ástam, mert a fiúk már csak esznek, dolgozni, egyikük sem akar. Elmesélem, ha nem bánják.
Még augusztusban történt, amikor a festés miatt kivert kutyák voltunk, hogy a ház körüli füves területen, ahol ásni tilos, egy nagy kráter keletkezett.
Csodálkoztunk is mindannyian, hogy mi történhetett. Én például földrengésre gyanakodtam, de gazdiék másképpen gondolták.
Igazságtalanul engem gyanúsítottak, és ismét feltették a költői kérdést, hogy:
– Szabad ilyent csinálni?
Hát, szerintem szabad! Nem tudom, ki tette, de szabad.
Most őszintén! Lehet ilyen orral ásni? És ilyen ártatlan képpel lódítani?
Na, jó, Önöknek elmondom az igazságot.
Éltem a fiúkkal az udvaron, a festés miatt kivert kutyák életét. Napozgattunk, diót, körtét eszegettünk, amikor észleltem, hogy a föld alatt, a mélyben mozgás van.
Nekem a hallásom, és a szaglásom sokkal erősebb, mint a fiúké. Szóval, észrevettem, hogy valakik a föld alatt, a füvesített rész felé tartanak. Azonnal tudtam, hogy félszemű Vakond Herold és bandája az, akik a frissen festett házat készülnek elfoglalni! Azt is tudtam, hogy végső céljuk a hűtőben elhelyezett farhátak és lábak megszerzése, és ezzel a hatalom átvétele a birtok felett.
Ezt én kérem nem hagyhattam! Nem vagyok már mai csirke, és nem ejtettek a farhátamra, azonnal átláttam a helyzet súlyosságát. Itt valamit tenni kell!
Gazdiék semmit sem észleltek a közeledő, szörnyű katasztrófából, mert a pakolással voltak elfoglalva. A fiúk szintén nem, mert őket meg csak az evés, ivás, labda, meg a nők érdeklik. Igaz, a nők iránti érdeklődésük erősen megcsappant az utóbbi években.
Szóval, kezembe, azaz mancsomba vettem a dolgok irányítását.
Főleg, amikor megláttam, hogy a félszemű Vakond Herold, az öreg Negrot készül berángatni a föld alá. Elővettem a fúrópajzsomat, és szédületes tempóban szembeszálltam az ellenséggel. Kapartam, haraptam, rúgtam a földet, röpködtek a fűcsomók, szállt a föld. A területet megszállni készülő ellenség észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, visszavonulót fújtak.
Amikor a véres csatának vége lett, melyben életem kockáztatásával megvédtem hazámat és családomat, büszkén körülnéztem. Tudtam én kérem, hogy a hadviselés veszteséggel jár, de azért jobbnak láttam elhagyni a környéket, még valaki félreértené, ha ott találna.
A harc hevében ugyanis észre sem vettem, hogy mekkora kráter lett a füves részen. A valamikor szebb időket látott, tekercsben, drága pénzért vásárolt fűben, jelentős folytonossági hiány keletkezett.
Értem én a kárt, meg az esztétikát, de hol marad ez attól a csapástól, amitől megmentettem gazdiékat és a birtokot? Hálátlan világ! A kutya kiteszi a lelkét nekik, és ez a köszönet. Minimum egy kiló lábat és farhátat, egy kis tanyasi száraz csirkemellet, és félig átsült bélszín szeletet érdemeltem volna. Ehelyett, alázatosan járhattam utánuk, bocsánatkérő tekintettel, mert azt igen szeretik, ha megbánom bűneimet.
Hát legyen, ha jól esik nekik az alázatos kutyapóz. Én kérem semmit nem bántam meg! Tudom, amit tudok, és legközelebb is teszem a dolgom, amíg világ a világ!
Önök pedig vigyázzanak magukra, különösen, ha felbukkan a félszemű Vakond Herold és bandája.
Szeretettel:
Rozália
