Visszatérek a fiúk szökésére, nem akarom kibeszélni, pardon, kiugatni őket, de, ha a sajátomról őszintén meséltem, úgy illik, hogy őket se higgyék ártatlan báránynak. Már csak azért sem, mert nem azok. Kutyák. Sőt! Fiú kutyák! A labda, meg a nők.
Szóval a néhai gazdi halála után, Negro bevezette Vizsit az éjszakai életbe. Azt nem tudni, hogy beavatására is sor került-e egy rutinosabb nősténytől, de se látott, se hallott abban az időszakban. Okos, szófogadó, jóindulatú kutya létére megszökött nap, mint nap Negroval. A kerítés drótrészét ő harapta el, azt Negro nem tudta volna. Sőt, egyszer bakot is tartott neki, mert másképp nem jutottak volna ki a kennelből, az ötven centiméter magas falapon keresztül egy tíz centiméter széles csatornában.
Kérem, ezzel a produkcióval cirkuszban is felléphettek volna. A gazdiasszony azonban nem tapsolt nekik. Főleg, hogy az egyik szomszéd üzenetet küldött, miszerint a kutyái megfojtottak 16 tyúkját. Máig sem derült ki, hogy mi az igazság, mert tüzelési időszak volt, és más kutyák is nyakukba vették akkor a kertvárost. Ráadásul a szomszédok szerint 7 tyúkját öltek „csak” meg valamilyen kutyák, és pár nap múlva, Húsvétra, pucolt tyúkot árult. Mindenesetre, gazdiasszony kifizette a 16 ezer forintot, amit kért, biztosan szüksége volt rá. Amúgy egy jómódú ember.
Végül is, a tüzelési időszaknak vége lett, a kennel elkészült, és gazdiasszony is nyugdíjba ment, így nem volt ok a szökésre.
Mindaddig, míg Negro is bírt a vérével. Mert három év múlva újra nekieredt a nagyvilágnak. De már csak egyedül, illetve egy nagy farkaskutya segítségével. Az idegen kutyával, a kerítés mellett ugatták egymást, nap, mint nap. Ki hitte volna, hogy a nőstények imádata összehozza őket? Mert, hogy együtt mentek udvarolni. Vizsi már nem ment velük.
Gazdiasszony estig kereste a környéken, gyalog, kocsival, minden ismerőst felhívott. Nagyon aggódott, mert azért csak egy apró kutya, akkor is, ha egy igazi törpe terrorista. Látta lelki szemeivel, átharapott torokkal, agyonütve, lelőve. Elhatározta, hogy reggel tesz ki plakátokat, fényképpel. Másnap, az egyik szomszéddal beszélte meg, hogy eltűnt Negro, aki azt mondta, hogy a farkaskutya az új szomszédé.
Gaziasszony benézett a kerítésén, és észrevett egy apró fekete kutyát is az udvaron. Milyen cuki kis állat, gondolta, majd jobban megnézve felismerte Negrot.
A büdös, semmirekellő eb! Itt udvarolt a szomszédban, miközben ő halálra aggódta magát!
Megszólította, Negro ránézett.
– Mi van? – kérdezte a tekintete, mintha mi sem történt volna.
Ezt a pofátlan kis fickót! A szép szóval hívogatásra nagy kegyesen megfordult, otthagyta a kutyát, azt a k.-t, megkereste a lyukat a kerítésen és hazaballagott. Mert annál a kutyánál volt, akiről már meséltem. Aki fűvel, fával összeáll, mindenkivel, aki átjut a kerítésen.
Negro, egyáltalán nem tűnt viseltesnek a külön program után. A külseje hurkából, kolbászformára váltott, de ez inkább előnyére vált. Nem tudni hol töltötte az éjszakát, valószínű fedett helyen, vagy valakivel összebújva, mert nagyon tud fázni. Olyan időben, ami akkor volt, tíz perc után odaáll az ajtóba, és reszketve bebocsátást kér.
Szóval valami fűtötte, de nagyon, hogy nem jött haza másfél napig, enni, melegedni. Amikor megjött, két napig aludt, egyfolytában. Kiballagott reggelizni, és már ment is vissza. Azonban, olyan szagokat hozott haza, hogy Vizsike teljesen megkeveredett! Végtelenül izgatott lett, nyüsszögött, szűkölt hosszú ideig. Lehet, hogy mégiscsak részt vett annak idején a beavatáson, és szép emlékei maradtak róla.
Hát, ennyit a kutyálkodásáról.
Szeretettel:
Rozália
