Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl, ott ahol egy cser-barna tacsi túr, volt egy lovarda, ahol egy vizsla nőstény élt, Boróka.

Boldog élete volt, szabadon járt kelt, sőt bejáratos volt az irodába is. Főleg télen imádott a cserépkályha mellett melegedni. Volt ugyan saját háza is, aludni azonban a lovak között szokott, a finom szalmán. A szalmabálán játszani, kint a mezőn is nagyon szeretett. Történt egyszer, hogy ott játszott, amikor egy jóképű vizslafiú csatlakozott hozzá. Többször is találkoztak, játszottak, majd mindegyikük hazament. Hogy, hogy nem, de bizony megtörtént, hogy egymásba szerettek. És bizony megtörtént, ami szokott két szerelmes között. Főleg, ha a gazdik nem kapcsolnak időben és nem zárják be hét lakattal a szerelmes nőstényt.

Telt, múlt az idő, Boróka egyedül játszott a szalmabáláknál, amikor érezte, hogy fáj a pocija, és megindult nála a szülés. Egymás után jöttek a szebbnél szebb kiskutyák. Amikor minden parányi lélek megérkezett, vizslamama rövid pihenés után egyenként hazaszállította a kölyköket. Utoljára, egy nagyon apró, színhibás kis jószágot talált. Módfelett gyanús volt neki a kölyök külseje, szaga, de erős volt az anyai ösztöne, ezért hazavitte.

Szépen nevelgette kicsinyeit Boróka, nőttek is gyorsan, a legkisebbet kivéve. Egyre jobban látszott, hogy nagyon különbözik testvéreitől. A többiek, egységes zsemlyeszínűek voltak, a kicsi kutya cser-barna. A feje ugyan hasonlított, de olyan rövid lábai voltak, hogy alig tudott a többiekkel lépés tartani. Pedig evett ő is eleget a többiekkel, mert amúgy nagyon életre való volt. De hiába, csak nem nőtt meg. Törpe szegény, gondolta Boróka. El is nevezte Rozinak, mert így hívták a lovardában a törpe shetlandi lovacskát.

A mamája nagyon szerette Rozikát, de a testvérei bizony állandóan bántották, csúfolták.

Törpe lett a Rozi,

Talán nem is vizsi!

Elkopott a lábacskája,

Nem lesz jó a lovardába!

Dobjuk ki az utcára,

Ebek harmincadjára!

Ilyen gúnyos mondókákat ugattak neki. Rozika nagyon szomorú volt, hogy a testvérei nem szeretik. Hiába próbált játszani velük, mindig lemaradt, sok helyen át sem tudott mászni, ahol a többiek vígan átléptek.

Történt egyszer, hogy elvitték az egész családot vadászni. A nagytestvérek boldogan rohantak előre, hátra, szaglásztak, földre szegezett orral. Rozika is futott, szinte repült, de többnyire lemaradt.

Éppen a sor végén igyekezett, amikor nagy hangzavarra lett figyelmes, és látta, amikor egy hatalmas róka, az egyik testvérét berángatta magával a lyukba.

Boróka foggal, körömmel esett neki a bejáratnak, de bizony nem boldogult a gyökerek közé ásott lyukkal. Kétségbeesetten ült le egy kicsit, hogy erőt gyűjtsön, amikor látta, hogy Rozika bement a rókalyukba!

– Jajj, te legkisebb porontyom! Mi jutott eszedbe! Megöl a róka téged is! – ugatta kétségbeesetten.

Magába roskadva ült, amikor hangot hallott a rókajáratból. Rozika faralt kifelé, fújtatva, hörögve az erőlködéstől, és húzta magával a ravazdit. Holtan. Mert bizony Rozika, addig szorította odabent a torkát, míg kilehelte gonosz lelkét. Kint, letette a ravazdit, és visszament ájult testvéréért, és kihozta őt is.

Volt nagy öröm, és ünneplés! Most aztán senki nem csúfolta Rozikát a rövid lábai miatt!

Boldogan indultak hazafelé, a kis hőst közrefogva, vidáman csaholva.

Egyszer csak, szemben velük, egy másik kutyacsalád jött. Egytől egyig olyanok voltak, mint Rozika! Mindenki megdermedt, és csodálkozva nézett a másikra.

A másik falkából a nőstény azonnal Rozikához rohant, és boldogan szaglászta, nyalta, falta.

– Hát, te élsz? – ugatta boldogan. – Azt hittem elvitt valamilyen ragadozó!

Kiderült, hogy a szalmabála egy másik pontján, Rozika mamája is éppen szült, kicsivel Boróka előtt. Miközben hazaszállította a kölyköket, az egyikük elmászott, és nem találta meg. Így került, szerencsére a vizslákhoz.

És persze az is kiderült, hogy Rozika tacskó volt, azért különbözött annyira a többiektől.

És az is kiderült, hogy egyáltalán nem csúnya, sőt egyenesen gyönyörű tacskólány volt!

Remélem, rájöttek, hogy én voltam!

A képről ugyan nem derül ki, milyen szép vagyok, mert elfáradtam a nagy vadászatban, és a fotózáshoz már nem volt erőm. A masnis hajpántom is elfeküdtem, és szerintem leginkább egy rókához hasonlítok. Mivel ez éppen passzol a meséhez, fel is teszem.

Végül még annyit mondanék, hogy soha ne becsüljék le a kisebbet, a nem átlagost. Mert nem tudni, mikor ragadja el Önöket is egy róka, és lehet, hogy épp egy tacskó menti meg az életüket!

És persze a vizsla, tacskó barátság is örök klasszikus!

Remélem, tetszett a mai mese is! Köszönöm, hogy olvasnak, hogy kedvelik az oldalt és az írásokat. Köszönöm, hogy hozzászólnak, hogy megosztják.

Legyen szép hétvégéjük, szeressék egymást és a tacskókat!

Rozália