A tegnapi írásban a szomszéd kakas szerelmi életét feszegettük, jöjjenek hát a szárnyas történetek.

Én kérem, a szomszéd szárnyasokon kívül, nagyon-nagyon szeretem a kertben megforduló egyéb madarakat is. Élnek itt kérem galambok, a szomszéd postagalambjain kívül, akik csak birtokháborítással járnak át inni, fürdeni, magokat szedni a lenyírt gazból.

Mondjuk, csak annyi közük van a postásokhoz, hogy megkergetem mindegyiküket. Levelet sem hoznak, legfeljebb tollakat hagynak, ha nem elég gyorsak. Mert nem biciklivel járnak, hanem szárnyakkal. Kérem, ha postás lennék, én is inkább szárnyakon járnék.

Visszatérve a madarakra, legtöbben a verebek vannak és a rigók. Ők mindig itt élnek, a többiek jönnek, mennek. Idén búbos bankáink is voltak.

Itt kérem, etetjük őket télen, jó kövérre híznak, de hiába várom, hogy tavasszal megsütjük, nem fogják meg őket.

Bezzeg a macskák! Kérem, itt már többször is tanúi voltunk egész családok lemészárlásának! Csak megjegyezném, a nagy cicapártiaknak, hogy azok is ragadozók!

Na, persze, a madarak is jó firmák! Kérem, itt már járt vércinke is!

Az ajtódísz műanyag, piros bogyójáért szétverte a fém szúnyoghálót! Rongyosra!

És, mellesleg elhullott állatból is csipkednek. Csak, hogy tudják.

Most pedig térjünk rá az első történetre.

A gazdiasszony szárnyas kedvence Rezsőke volt, egy feketerigó.  Amikor egyedül maradt, és a fiúkkal élt itt évekig, volt ideje megfigyelni, elnevezni a madarakat.

Tavasszal kezdte beazonosítani a fiú rigót, amikor észrevette, hogy udvarol fűnek, fának. Nagy dumás lehetett, mert többeknek is felajánlkozott, legalábbis futott az összes szoknya, akarom mondani farhát után.

Valószínű jó pár tojónak felajánlotta, hogy megmutatja a féreggyűjteményét, mire kötélnek állt, egy nálánál nagyobb, pöttyös ruhás, aki mellett végül megállapodott, és fészket raktak.

A gazdiasszony, állítólag, látta, amikor a pöttyös léprigó, farktollait riszálva ugrálgatott Rezsőke előtt, aki kidüllesztett mellel rohant utána, majd eltűntek a bokrok között. Másnap délelőtt pedig, rigófiúnk tele torokkal hirdette a szerelem mindent elsöprő hatalmát.

Kérem, én tudom, hogy mi az igaz szerelem! Amikor a gazdim lehajol hozzám, és megsimogat, áriákat tudnék zengeni! Már, ha rigó lennék.

A képen Rezsőkét láthatják, a feketerigót.

Én pedig kutya vagyok, énekelni nem tudok, és az ugatást is befejezem mára.

Szeretettel:

Rozália