Mielőtt gazdiék elmentek a városba, gazdiasszony Negrot felöltöztette és betakarta, mert ilyenkor a kosarával ő is az előszobába kerül. Általában bent szundikál amíg haza nem jönnek.
Most azonban, valamiért eszébe jutott a kisöregnek, hogy kijön utánunk. A háziköntöse felett azonban a takaróját, a hátán, palástként magával húzta.
A Sors, és a kutyaajtó ajtó azonban megakadályozta, hogy teljes pompájában vonuljon az udvarra. A takaró elakadt, Negro pedig neglizséjében vonult tovább.
Apropó! Tudják mi az a neglizsé? Francia eredetű szó és elhanyagoltat jelent. A régi időkben, amikor a francia udvarban puccos ruhákban jártak, minden egyéb öltözetet így hívtak. Később a kényelmes otthoni viseletet nevezték így, majd a hálóruhát, köntöst.
Szóval, Negro hátáról a takaró, a kutyaajtóban elakadt. Pont középen, és se ki, se be. Mindannyian az udvaron rekedtünk.
Gazdiék csodálkoztak is, hogy a teljes csapat várja őket, és Vizsike rendkívüli felháborodását sem tudták hová tenni. Mindig szóvá teszi, ha elmennek valahová, de most!
Olyan panaszáradatot zúdított rájuk, hogy alig tudtak bejönni tőle. Megállt előttük, és csak mondta, mondta.
– Majdnem megfagytunk, eláztunk, éhen haltunk, elpusztultunk!
Persze nem volt hideg és az alsó előszobába be tudtunk volna menni, de jól esett neki panaszkodni. Amúgy, Vizsike nem volt mindig ilyen. Ahogy öregszik, úgy lesz egyre morgósabb.
Biztosan ismernek ilyen örökké panaszkodót a kétlábúak között is. Hát ő is olyan lett.

Most azonban nem panaszkodhat, mert hamarosan reggeli idő jön, és enni nagyon szeret.
Pont, mint én, illetve mi, mindannyian.
Megyünk is, előbb azonban elköszönünk.
Legyen szép napjuk, csodás hetük!

Szeretettel:
Rozália