Az első még ifjú és bohó,
Jó helyre született, neki a világ jó.
A rosszat hírből sem ismeri,
Szívből tud minden embert szeretni.

Az öregfiú ismeri a másik végét,
Mert ő a mélyben kezdte földi létét.
Mit vár az ifjú? Játékot, ölelést szerelmeket,
Az öreg békességet, ételt és meleget.

Ő már tudja, hogy mi a hála,
Mostanában néha elő is jön nála.
Bújik, tolakszik a simogatásért,
Hálás a jóért, a megért új napért.

Kettejük közt úgy 16-17 év lehet,
És láthatatlanul köztük fekszik a Szeretet.
Szerencsések, hogy otthonuk lehet,
Ahol közéjük fekhet a szeretet.

Hideg jön, nem mindenkinek jut meleg,
Az utca kövön, a láncon, fázik a Szeretet.
Mi történt veletek emberek?
Hova tűnt a szívekből a szeretet?

A gazdag sem tud ötször annyit enni,
Mégsem lehet soha jól lakatni.
Az éhezőt, a fázót meg sem látja,
Mert távol van, nem az ő világa.

A Szeretet nála, a melegben is fázik,
Mindig többre és többre vágyik.
A kutyát sok szegény is láncon tartja,
Úgy látja a világot, ahogy Ő is kapta.

A Ti szívetekben gyúljon fény és meleg,
Hogy jól érezze magát a Szeretet!
Embert, kutyát, fázni ne hagyjatok,
A szeretetből nekik is adjatok!

Szeretettel, melegséggel teli, békés, szép napot!
Rozália és a fiúk